Manga adaptáció, ezúttal Hongkongból. Ráadásul több szempontból is ígéretesnek tűnik, a rendező ugyanis az a Cheang Pou-Soi, aki a kedvező visszhangot kiváltó Dog Bite Dog-gal vált leginkább ismertté (a korábbi kommersz horrorjait most hagyjuk). A forrás pedig egy, a felnőtt férfi közönséget megcélzó képregénysorozat, ami immáron 10 éve folytatódik. A szerzője Hashimoto Izou, aki olyan klasszikusokhoz adta már a nevét, mint az Akira és a Sukeban Deka, valamint az Ah! My House Collapses!. Ezt a munkáját egy 1997-es sorozatgyilkosság ihlette, amikor Kobe-ban egy 14 éves gyerek több társát is lefejezte.

Igazi sötét hangulatú, véres, kíméletlen sztorit kapunk tehát, ami beleillik a mostanában Hongkongból kikerült thrillerek mezőnyébe. Érdekes módon a korábbi manga adaptációk egyike sem sikerült túlságosan „japánosra”, még az egyébként jól sikerült Initial-D sem, ezzel szemben a Shamo hordoz magán valamennyit a japán thrillerek kíméletlen hangulatából és brutalitásából. A 16 éves Shamo látszólag minden ok nélkül lekaszabolja a szüleit, majd börtönbe kerül, ahol további megaláztatások érik. Egyedül Kurokawa, a karatemester foglalkozik vele, de ő is csak a harcművészetre oktatja. Shamo hamar kikupálódik, majd sikeresen megszökik és miközben az eltűnt húgát keresi, rátalál a Lethal Fight nevezetű „sportra” is, amibe minden megaláztatás ellenére be akar kerülni.


Nem tudom, ki hogy van vele és biztos, hogy jó néhány manga rajongónál ki fogja vágni a biztosítékot ez a vélemény, de eddigi tapasztalatom alapján az eredetileg lányoknak és nőknek szánt képregényekből készült filmek sokkal jobbak voltak, mint a shounen, illetve seinen alapokra építkezők. Egyszerűen hiányzik belőlük a komplex történet és a jól felépített karakterek, a legtöbbjük túlságosan is egyszerű és stilizált, ráadásul sokszor helyezi előtérbe a helyenként céltalan erőszakot. Nincs ez másként a Shamo esetében sem. Ugyan vannak benne fordulatok és aki vevő a kíméletlen, a főszereplő szemszögéből nézve gyakorlatilag reménytelen helyzetekre, az megtalálja kedvtelését ebben a filmben is, ám összességében nézve a sztori kis túlzással kong az ürességtől.


Tulajdonképpen mindössze két tényező van, ami miatt érdemes egy kevés figyelemre. Az egyik a főszerepet alakító Shawn Yue, aki mint mindig, most is magas színvonalú alakítást nyújt az egyre inkább becsavarodó, abszolút nem szimpatikusságra törekvő főhős szerepében, a másik pedig a fentebb már említett „japánosság”, ami elsősorban a hangulaton, a tipikus képregényfigurákon és a hongkongi standardoknál talán kicsit keményebb erőszakon látszódik. Ez utóbbi egyébként talán annak köszönhető, hogy a producerek japánok voltak és bele-bele szóltak a forgatás menetébe.


Shawn Yue-n kívül egyedül a mestert játszó Francis Ng-t érdemes néhány szóban megemlíteni. A jó öreg karakterszínész ezúttal is hozza magát, az, hogy furán fest a karaktere, nem az ő, hanem a forrás hibája. A legyőzhetetlen mester iszik, bagózik, ráadásul börtöntöltelék... No de sebaj, ez az a sztori, amiben a legyőzendő főellenfél a legszimpatikusabb karakter, akit egyébként a már több filmben feltűnt többszörös K-1 bajnok japán Masato játszik.


Mindez azonban kevés ahhoz, hogy a Shamo kiemelkedjen a középszerűségből. Amíg a hasonló alapokra építkező Dog Bite Dog meg tudta fogni a nézőt, addig itt nincs igazi kapaszkodó. A nagynak szánt fordulatok előre kitalálhatóak, bunyókból vannak ennél látványosabbak, aki pedig igazi brutalitást keres, az valószínűleg inkább a japán filmek között fogja megtalálni. Egyszer azért nézhető, de akkor is elsősorban csak Shawn Yue miatt.

iMDB