Szóval, Mijamotó Muszasi, a szamurájok etalonja, az önképzés bajnoka, a legenda. Josikava Eidzsi könyvsorozata óta különösen szárnyal a népszerűsége, bár előtte sem panaszkodhatott volna a címadó. Életének különféle feldolgozásai valószínűleg az idők végeztéig ellátja anyaggal a japán filmes társadalmat. Mozi változatokban bővelkedik.

Mifelénk a legközismertebbnek a Toshiro Mifune – Hiroshi Inagaki páros Samurai Trilogy-ja mondható, de a Nakamura Kinnosuke - Uchida Tomu öt filmes sagája szintén megbecsült darabokból áll. Nincs olyan japán rendező, aki ne szeretné megismertetni a közönséggel a felfogását a neves harcosról. Tai Kato 1973-ban kapta meg erre a lehetőséget. Esze ágában sem volt a tradíciókat követni. A mozi alcíme, a „Dühöngő kard” rögtön sokat elárul, miféle képet akart festeni a főhősről.

Takezó és a barátja, Matahacsi, nagy szerencsével élik túl a szekigaharai ütközetet, amely a Tokugava klán teljes győzelmét hozta. A legyőzöttekre váró kivégzés elől menekülve elszakadnak egymástól. Takezó a szamuráji létformát választja Muszasi néven, míg a gyenge jellemű társa egy asszony kitartottja lesz. Az élet időnként összehozza őket, gyakorta különös helyzetekben. Matahacsi sehol nem találja a helyét, Muszasi viszont egyre híresebb harcművész lesz. Ám annak nagy ára van. A szerelem például nem fér bele ebbe az életformába.

A főhősről:

Miután Muszasi életéről rengeteg információt találhat az, aki akar, különösebben nem óhajtok részletekbe merülni a témában. Valószínűleg így volt ezzel Tai Kató is, aki öles léptekkel haladt előre a filmben. Amire Toshiro Mifune majdnem két órát szánt az Oscart elnyert trilógiája első részében, itt laza negyedóra alatt el lett intézve. Kató fütyül a lelkizésre, hamar az akciók közepébe viszi a nézőt. Őt nem a fejlődő ember, hanem a harcművész foglalkoztatja. Ez persze a fogyasztónak jó, mert több mint 40 évvel a készülte után a mozgalmasság a mai igényeknek is minden további nélkül megfelel. De nem ez az igazi eltérés a régi Muszasi filmektől. Josikava Eidzsi rendkívül könyvei szinte kizárólagos mintát adtak a filmes társadalomnak, de az bizony irodalmi szemlálet. Az igazság az, hogy a korabeli feljegyzések korántsem hízelgően szólnak Muszasiról. Azokban egy nagydarab, erős, gyorskezű, a társadalmi konvenciókra többnyire fütyülő, durva ifjoncot mutatnak, aki habozás nélkül átgázol az útjába állókon. A vívás alapjait megtanulta az apjától, akivel a viszonya fölöttébb rossz volt. Harci sikereit a fizikai tulajdonságai alapozták meg, amikhez hozzájöttek még a különféle praktikái. Mai szemmel úgy értékelhetjük, hogy a korát megelőzve, az ifjú Mijamotó rájött a szellemi hadviselés fontosságára. Mert ő bizony a híres párbajait hideg fejjel előre megtervezte. A fegyverek felméréstől, az ellenfél gyenge pontjára történő építéstől, a gondolkodásának megzavarásáig minden trükköt bevetett. Szinte mindig szándékosan késve érkezett a helyszínre. Itt hadd mutassak rá, hogy a furfang volt a fegyvere, nem a dölyfös semmibe vevés. A tradicionális felosztás szerint ugyanis akkortájt 12 órából állt egy nap. Tehát valójában két óra időtartamról van szó, amikor a filmben egy bizonyos órát jelölnek meg a kihívásban! Természetesen mindenki az adott időpont elejét értette a kezdésre, kivéve Muszasit, aki az utolsó pillanatban állított be, és joggal mondhatta, hogy: „Még tart a disznó órája.” Az ellenfél viszont akkorra már ugyancsak dühös volt, mert a késés a másik fél megsértésének számított. A pszichológia hadviselés újabb variációja volt nála egy látszólag mellékes megjegyzés, amitől az ellenfele elbizonytalanodott, vagy épp ellenkezőleg, annyira mérges lett, hogy óvatlanná vált. A számítógép pontosságával kalkuláló Muszasinak ennyi elég volt, hogy győzzön. Kató sok időt szán ennek a tudatosságnak a bemutatására. Továbbá arra is, hogy Muszasi csak él a lelki fegyverekkel, de ő maga korántsem tépelődő típus. Például a Josioka iskola kihívásakor a harmadik összecsapásnál formailag egy kiskorú fiú volt az ellenfele. Miután a szabályok szerint korlátlan számban vihetett magával segítőket, mindenki biztosra vette Muszasi vesztét. Elvégre az iskola legkevesebb 60 tanítványt szólíthatott fegyverbe. Viszont a szamuráj hadviselésben a vezér elvesztése az adott fél vereségét jelentette. Mijamotó, mint azt tudjuk, kiút híján megöli a gyermeket, nem tehet mást, ha győzni akar és életben akar maradni. Utána viszont a mozik többségében lelkiismereti válságba kerül. Tai Kató hőse nem. Szerinte a josiokák a hibásak, minek kellett nekik kiskorú ellenfelet kiállítani. Részéről ennyi, ügy ad acta. Ez az érzéketlenség fosztja meg Ocutól. Bár szereti a lányt, - ezt többször közli vele, - de azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy ő a kard útját választotta, ezért sosem fogja elvenni feleségül. A harcművészeti életformába nem fér bele a család. A rendező egyedül Muszasi kinézetében tett némi engedményt a valósághoz képest. A krónikák szerint koszos, átizzadt ruhákat hordott, a haját és arcszőrzetét ritkán gondozta, gyakran áporodott szaga volt. Takahasi megnyerő külsejű sztár, tőle a közönség aligha fogadott volna el ilyen kinézetű főhőst. De ezt leszámítva bizony egy nehezen szerethető, végletekig elszánt, önfejű Muszasit játszik el. Más ismertetőkben már többször dicsértem a vívótudását. Ezúttal is hozta a formáját, a rendező elvárásai szerint. A harcok olyanok, mint a valóságban. Nincsenek elnyújtva. Rövidek és világosan megmutatják a párbajok durva oldalát. Azért az összecsapásokon kívül sincs gond Hideki „sensei” alakításával. Teljesen jól hozza azt a komor és lázadó főhőst, akit láttatni akartak. Hogy ezúttal miért lett ilyen, arról majd lentebb.

Ám előbb vegyük sorra, hogy Muszasi alakján kívül milyen eltérések vannak még a szereplőknél a tradíciókat követő feldolgozásoktól.

A főbb karakterekről:

Ocu: Többnyire központi alakja a filmeknek. Ezúttal viszont csak mellékszereplő. Ő reménytelen szerelmes, aki mégis hűségesen kitart a választottja mellett. Szegény lány! Ezúttal még egy csipetnyi boldogságra sincs esélye, pedig mindent keserűséget felvállal. A szeretett férfinek szinte állandóan csak a hátát látja.

Akemi: Egy másik jobb sorsra érdemes nőalak. Titokban epekedik Takezó iránt, de éppúgy esélytelen, mint Ocu. Ráadásul egy kapzsi anyával is megverte a sors. A történet során a legtöbb baj az ő nyakába szakad. A végén látszólag révbe ér, ám a néző aggódhat, hogy mi lesz vele egy kisgyermekkel és egy nyámnyila férjjel.

Takuán szerzetes: Az irodalmi változat szerint művelt, megértő, ügyesen tervező, mások életét egyengető, bölcs ember. Most egy tenyeres-talpas vidéki apát, aki ennek megfelelően helyenként csiszolatlan modorban osztja a szót. Kétségkívül eszes, élettapasztalatokban gazdag. Nem csoda, hogy szívesen fordulnak hozzá a bajban lévők. Viszont a tanításait - mai szóhasználattal élve, - elég gyakran „beszólásokként” közli az érintettel. Kemény korban él, itt még a bölcsességek sincsenek selyempapírba csomagolva. Láttam már pár Muszasi feldolgozást, de ez volt az első, ahol a „nagy tanító” minden további nélkül odavert egyet a tanítványnak, ha az elkalandozott az üdvösséghez vivő útról. Legalább annyira szokatlan karakter, mint a főhős, de pont ide illik. Eltalált alak, minden megjelenése dob egyet a történeten.

Kodzsiró: Muszasi nemezise és mindenben az ellentéte. Erőben, gyorsaságban felveszi vele a versenyt, vívótudásban még felül is múlja. Művelt ember, aki a tradicionális szamuráj erényeket követi. Dzsiró Tamija (Jiro Tamiya) alakítja, elsőrangúan. Igazából - a film végét leszámítva – szimpatikusabb, mint a neves ellenfele. A végső összecsapása személyes jellegűvé válik, mert két teljesen eltérő életvitelt képviselnek Muszasival, mindketten teljes meggyőződéssel.

„A nagyi”: Matahacsi anyja, szamuráj család tagja. Elszánt kemény asszony, aki tudja, hogy mit akar. Mindenkit úgy irányítani a környezetében, ahogy azt ő jónak látja. Aki engedelmes, azt szereti. Aki ellenkezik, azt legszívesebben leszúrná. Próbálkozik is rendesen a kivitelezésével, több szereplőt beleértve. Igazi elvakult boszorkány, akiben szemernyi megbocsátás sincs. Senkit nem próbál megérteni, kizárólag a saját szempontjai vezérlik. Az ellentmondást nem tűrő idősebb nemzedék egy ritka ellenszenves képviselője. Mit mondjak, ilyen nagyit sem láttam még az eddig megismert mozikban. Nyilvánvalóan eltúlzott karakter, a nemzedéki ellentét jelképe.

Matahacsi: Nos, ő a mozikban általában csak mellékszereplő. Igen, eltalálták, itt alaposan megnövelték a jelentőségét. Az nem változott, hogy meglehetősen élhetetlen alak. Minden, amibe belefog, nyílegyenesen vezet a kudarchoz. Pipogya fráter, ám nem ellenszenves. Nem rosszindulatú, csupán gyenge jellem. Ám azért mindvégi barát marad. Időről-időre találkoznak Muszasival, általában a főhős életének valamelyik kritikus pontján. A társadalmi boldogulást keresik mindketten. Matahacsi konformista, örömmel elfogadja az alávetettséget, amíg mások gondoskodnak róla. A nemzedékének olyan tipikus tagja, aki bár tisztes szándékokkal van teli, mindig a tőle hatalmasabbak bábja marad.

Ha valaki még hiányosnak érzi a listát, nem csodálom. Viszont jó pár közismert karakter, akik amúgy Muszasi életében fontos szerepet játszottak, ezúttal mellékvágányra szorultak. Ezért nincsenek felsorolva.

A rendezőről:

Tai Kató tehetséges filmes szakember volt, aki a saját filmjein túl jó pár forgatókönyvet írt másoknak. Az igazi áttörés sosem jött össze neki, mindig a második vonalba maradt. Ennek ellenére sokan szeretik és számon tartják a mozijait. A filmográfiája elég rövid. Életét gyakorta hasonlítják össze a western rendező Budd Boetticherrel, akinek ugyancsak kisebb sikerekre futotta. Továbbá azért is, mert a rendezői stílusuk sokban hasonlít. Kedvelték a pergő történetvezetést, a lényegre szorítkozást. Tai Kató képei testközeliek. A kamera a mese többségében derékmagasságban jár, a szereplők válla fölött kukucskál, „odaül” melléjük. A beleérző képességgel rendelkező néző úgy érezheti, ott van a korabeli emberek között. Még az összecsapásoknál is csak ritkán nyit ki az optika. Ezen ugyan némileg veszít a látvány, viszont a harcok valóságszagúak. Kis híján vérszagúak is, mert néha szinte a képünkbe fröccsen a paradicsomlé. A direktor úr mellőzésének más oka volt, nem a kellő tehetség hiánya. Kevésbé közismert, de az 1960-as években Japánt éppúgy nemzedéki ellentétek osztották meg, mint az Egyesült Államokat, amiről bőséges forrásanyag áll rendelkezésre. A felkelő nap hazájában csak elvétve ment nyílt színen a tusakodás, de az érintettek tudtak olvasni a sorok között. A második világháborút elvesztő öregek foggal-körömmel kapaszkodtak a hatalomba. Az amerikaiak eleinte ugyan igyekeztek félreállítani őket, ám kevés sikerrel. Az új japán nemzedéknek lett elegük belőlük. Ez a belső küzdelem a művészetek világában leképeződött. Ekkor jelentek meg a jótevő szamurájok helyett a kétes erkölcsű, öntörvényű roninok, akik a végén mégis az igazságot képviselték valami közvetett módon. A „Sword of The Beast” jó példa erre. Itt lehet olvasni róla. Tai-san a protestálók közé tartozott. Már 1964-ben megkérdőjelezte a Muszasihoz hasonlóan szintén nemzeti ereklyének számító Shinsengumi megszokott tálalását. A japánok jelentős része szerint ők a múlt erényeit védő szamurájok voltak, akik tragikus módon nem vették észre, hogy a változás és a népük ellenségei lettek. Kató mester annyira másképp láttatta a csapatukat, hogy abból a legdurvább fekete-fehér szamuráj mozi jött össze. (Olvasgatni ITT lehet róla.) Miután a filmstúdiók vezetése nem éppen tinédzserekből állt, kevés munkát kapott. Ám mint ez a mozi mutatja, korántsem adta fel az elveit. Csak óvatosabban adagolta őket. Nem könnyű észrevenni a nemzedéki harcot ebben a moziban, de ha bogarászni kezd az ember, megtalálja. Leginkább a szövegben, amit a főhős szájába adnak és a különféle, amúgy elég egyértelműre írt karakterekben. Lássuk.

Muszasi mindvégig lázadó alak. Szinte mindenben szembe megy a hagyományos elvárásokkal. Az udvariassága formális, átlép a család eszméjén. Nem akar senkitől függeni. Az egyik, sokkolónak nyugodtan mondható állítását Takuánnal közli. Miszerint elviselhetetlen számára a tudat, hogy majdnem meghalt egy olyan úrért, akit nem még csak nem is látott. Később Hoszakava nagyúrral közli, hogy nem akarja szolgálni. Persze, kimagyarázza magát, hogy miért, de senki nem hiszi, hogy igazat mond. Vagyis alapjában kérdőjelezi meg a szamuráj erkölcsöt, melynek sarkalatos pontja, hogy a harcos minden képességével a gazdáját szolgálja, sőt, ha kell, meghal érte.

Az idősebbek a moziban szinte kizárólag negatív alakok. A prímet Honiden nagyi viszi, aki simán elvárná, hogy Muszasi hagyja magát ledöfni általa. Mert neki joga van a vérbosszúra. Olyan „apróság” nem zavarja, hogy a fia még él. Azt sem veszi észre, hogy Matahacsi igazából elmenekült a fojtogató családi házból, az anyja elől. A jövendőbeli menye is, akit „mellesleg” hozzá akar kényszeríteni a fiához. Ő tökéletes, aki vele szembe fordul, annak bökőt a bordái közé. A Hoszokava klán kamarása sem sokkal jobb. Beajánlja Muszasit az urának, de a saját előmenetele érdekében. Amikor nem jön össze a dolog, már ott van azok között, akik azon munkálkodnak, hogy Muszasi semmiképp ne juthasson el élve a Ganryuma-szigetről, ha mégis ő győzne Kodzsiró ellen. A Josioka vívóiskola nagy súlyt kap a moziban. A legrosszabb hagyományok őrzői. A mesterei az elhunyt apjuk által szerzett hírnévből kényelmesen élnek, de az örökösök mind méltatlanokká lettek a vívóiskola vezetésére. Az egyik iszákos, a másik a nőket hajkurássza, vagy éppen megerőszakolja azt, akit megvenni nem bír. Végül egy szerencsétlen kisgyermeket tesznek ki életveszélynek, mert a jó pénzt hozó edzőteremhez a végsőkig ragaszkodnak. Akemi még rosszabbul jár. A tulajdon anyja árusítja ki a Josioka mesternek. Ő még harcolni sem tud az igazáért. Már a hiúságon túl. Takuán szerzetes alakja ugyan nem lett olyan mértékben átírva, hogy negatív karakter legyen belőle, de azért elég morcos természet a jó öreg.

Azért Kató ügyelt az ellenpontozásra. Az egyik út Muszasié. Harcolj, ne add be a derekadat. A másik választás a társadalomba besimulni igyekvő Matahacsi és a végül párjává lévő Akemi. Velük sokszor elbánnak a történet során. Végül feladják a reményeiket és beállnak sorba. Egyéni boldogságuk talán részben megvalósulhat, de az sem kérdéses, hogy sosem fogják a sorsukat irányítani. Válasszatok, mondja a rendező.

A legfőbb ellenlábas Kodzsiró. Neki a tehetsége révén szintén volna módja a függetlenséget választani, de ő Muszasit tartja megvetendő vadembernek. A rivalizálásukból végül élet-halál harc lesz, aminek oka a gondolkodásmódjuk feloldhatatlan ellentéte. A régi mód őrzői nem egyezhetnek ki a változás követelőivel. Nem is akarnak, üzeni a rendező. Ha tehetik, megölnek. A záró részben Tai Kató feladja az addigi képes beszédet. A korabeli leírások szerint a felek a párbajban napsütésben csaptak össze. Muszasi győzelméhez hozzájárult, hogy természet erőit maga mellé állította. A napfény, mely egy pillanatra elvakította Kodzsirót, alkalmat adott neki a találat bevivésére. Ilyen ebben a filmben nincs. Viharos, szeles időben mennek egymás ellen a párbajozók, mutatván, mi dúl a lelkükben. Mijamotó híres felugrása merőben más tartalommal jelenik meg, mint ahogy azt gyakran láthatjuk. Ezt szándékosan nem írom ide. Úgyis nyilvánvaló lesz általa a rendező korabeli üzenete a másik félnek. A szóbeli-képbeli lezárás teljesen világos. Matahacsi mondja ki, még a párbaj előtt: „Ha győz, hamarosan új ellenséget talál magának.” A záró képben komor tekintetű, elszánt Muszasit látunk, akinek az arca betölti a képet, amint közeledik a csónakjával. Moziban, hatalmas vásznon, még hatásosabb lehetett.

Tai Kató drámai mozija egyszerre tanulságos, művészi és érdekes. A dinamikája a mai néző számára is könnyen fogyaszthatóvá teszi. Tessék ellenőrizni, hogy ez a cikk korántsem a reklám helye.

Ui. A film annak idején dupla részesnek számított, VHS kazettén két részben lett kiadva. DVD kiadásként persze már csak egy mozinak számít. A magyar fordításban azonban még szerepel egy sor, ami az eredeti megjelenési formára utal.

imdb