Azt hiszem, ha a szamurájokról szóló mozik legnépszerűbb témaköreit kellene összeállítani, valószínűleg a következőek lennének a dobogósok: Elsőként, a "Hadakozó fejedelemségek korszaka" amely kb. 1467-1600 közé esik. A kezdetében még csak-csak megegyeznek a történészek, a lezárásában már kevésbé.

De a japánok életében sorsfordítónak tartó szekigaharai csatát tekinthetjük a végpontnak, bár kétségtelen, az igazi béke még váratott magára. Egy másik, szinte verhetetlen témakör, Mijamoto Muszasi élete (1584-1645) és viselt dolgai. Végül, a bakufu korszak, vagyis a Tokugava sógunátus vége, amely az 1800-as évek közepén viharos változásokat hozott a mintegy 250 évnyi nyugalom után. A mai TV játék ebben az utóbbiban játszódik.

Kanbej, az országutat békésen koptató ronin elvállalja, hogy egy fölöttébb sietőben lévő ismeretlen harcos szüleinek kézbesít néhány aranyat. A látszólag egyszerű feladat rosszul indul, mert ellopják tőle e kézbesítendő csomagocskát. Elmegy az érintettekhez, hogy közölje, mindenképp kárpótolja őket. Ezzel viszont, akaratán kívül, nyakig belekeveredik a Numata klán belső viszályába, ahol hatalomátvételt terveznek. Kanbej hamarosan a lázadók közé kerül és egy makacs hercegnőt kell megóvnia, miközben régi barátja lesz a fő ellenfele. Kevés a segítője, sok az ellensége, továbbá rá kell jönnie, egy összeesküvésben korántsem mindig szabad hinni a látszatnak. Csak a kardjában bízhat, amit viszont mesterien forgat. Szüksége is lesz rá, mert azok közt van, akikre kiadták a megölési parancsot.

Egy ország, amely fontos változások előtt áll. Egy osztály, amelynek tagjai már nem képesek megfelelni a saját erkölcsi elveiknek. Egy klán, amely mindezzel nem törődik, mert elfoglalják a belső bajai. Egy gazdátlan harcos, aki még őrzi a tisztességét. Egy becsületes, de tapasztalatlan nemesi lány, aki az útjában áll valakinek. Egy szamuráj, akinek választania kell a szerelem és tisztesség, vagy a hatalomban maradás és biztos megélhetés között. Jókora konfliktushalmaz, bőven van mit kihozni belőle. Tulajdonképpen mozivászonra kívánkozó téma, viszont úgy tűnik, nem jutott rá elég pénz, hogy azzá lehessen.

A fenti szakaszból remélhetőleg kiderült, a történet terén nincs kifogásolnivaló. A dráma rész uralja a vetítési időt, de azért sikerült némi humort és egy szerelmi szálat is beleszőni, ami viszont meglehetősen távol áll a romantikától. Nem csoda, durva játszma folyik a birtokon, amelyben a nőkre sincsenek tekintettel. Továbbá ott van a társadalmi szakadék a szemérmes pár között, akik igazából önmaguk előtt is titkolják a vonzalmukat, amíg a sors rájuk nem kényszeríti a döntést. A mese jó iramban indul, gyorsan adagolják a fordulatokat, a néző követheti, a főhős miként mászik bele egyre jobban a bajba. Először akaratán kívül, később tudatosan vállalva a veszélyt, a ronin végig képviseli az eredeti szamuráj értékeket. Olyan karakter, akinek lehet szurkolni. Takashi Hideki természetesen kiváló választás volt a szerepre. Általában a kardforgatói tudománya határozza meg a filmes meghívásait, mint például a The Last Samurai vagy a Magistrate Mayuzumi, pedig a "Fighting Elegy" esetében bebizonyította, nem csupán szamuráj hősöket képes megformálni. Ám kétségtelen, azok által lett közismertté. A daliás harcosok után a mostani szerepe kissé meglepett, mert Kanbej kétségkívül megnyerő hős, de nem túl eszes vagy megfontolt. Jókora adag naivitás szorult bele, így időnként alaposan félrevezetik. Viszont nem gyilkos hajlamú, hajlamos a megbocsátásra, ellentétben az ellenségeivel.

A másik egyértelműen pozitívnak nevezhető döntés a szereplőválogatáson Iszao Nacujagi meghívása volt, az ellenlábas barát szerepére. A Hideo Gosha mozik rajongói biztosan ismerik, ha máshonnan nem, a Szamurájok és banditákból. Ő volt Kumokiri Nizaemon társa az utolsó, öngyilkosnak joggal mondható vállalkozásban. Míg Takahashinak jutnak vidámabb jelenetek is, neki ezúttal a vívódás maradt. Az önmagával küzdő harcos, aki szeretne hűséges szamuráj maradni, de nem lehet, mert a tisztessége nem engedi, pont neki való szerep. Ráadásul a szeretett nő megölésére kap utasítást, ami igazi drámai helyzet. Nacujagi a tőle megszokott magas színvonalon hozza a rábízott feladatot.

Yoshiko Miyazaki vitte a képre a hercegnőt, aki körül kavarognak az indulatok. Kellemes jelenség és játszani is tud, van is neki mit. A hősnő egyszerre élvezi a kastély kötöttségeitől történő szabadulást, nyafog a szolgák és a finom ételek hiánya miatt, nem bírja a fizikai megterhelést, és egyre jobban felismeri, mi a módja a szerelem beteljesedésének. Mindeközben folyamatosan vadásznak a fejére. Ezúttal a rangja nem óvná meg a végzettől, hiszen az ellenségei szintén a felsőbb körökből származnak.

A többiekről sokat nem lehet mondani. Ők inkább alaptípusok a jó és rossz harcán belül, mint valós karakterek. Persze, a korszakon belül a helyükön vannak, de igazából csak felvillannak a háttérben. A fő gonosz indítékai meglehetősen általánosak, a hitszegő úrnőé még annyiak sem. A hercegnő bájos húgának szerepét sajnos elnagyolták, több drámaiságra adott volna lehetőséget annál, hogy csupán a végén a narrátor közli, ő milyen áldozatot hozott a klánért.

A rendező Kudo Eiichi volt, akinek több filmjét is megtalálja itt az érdeklődőt. A könnyebb hozzáférhetőség kedvéért, meg a magyarítás létezéséért ajánlom az olvasó figyelmébe a Castle of Owls című jól sikerült kalandfilmjét. Kudónak vannak mesteri darabjai, de azt kell mondjam, ezt a rendezését azért nem sorolom oda, annak ellenére sem, hogy tisztes, élvezettel fogyasztható munka. A költségvetés behatároltsága, hozzátéve a zord TV-s előírásokat, eleve megkötötte a rendező kezét. A japánok óvják a fogyasztókat az erőszak túlzott tálalásától, kemény anyagi veszteséggel jár a korhatárszint emelése, mert a vetítési idő lehetetlen időpontokra módosul a rámenősebb filmeknél. A stúdiók vezetése viszont ügyel a pénztárcára, így a "Gyilkossági parancs" szóban ugyan erős, de képileg nem durva. (A neten persze egészen más szerepel az angol fülszövegben. Ott egy akciókban dús, kemény, sőt, véres, harci jelenetekkel teli filmet vizionálnak, de nem kell komolyan venni. Egyébként más daraboknál sem, ha a TV film kifejezés szerepel a leírásban.) A csambara-dráma vegyítés dramaturgiája szerint a végén természetesen összefutnak a szálak és az ellenfelek, megtörténik a kötelező leszámolás. Takahashi a bizonyítékát adja, valóban derekasan forgatja a katanát, amire meglehetősen hosszú perceket szánnak. A néző persze el is várja, hogy így legyen. Szerintem viszont ez az a pont, ahol némileg félresiklottak a dolgok. A fényképezés a TV játékban végig pazar, a könnyedebb és a drámaibb részekhez egyaránt illő, viszont a vívójelenetek képre vitele nem az igazi. Nem rossz, nem rossz, de Eichi ennél sokkal jobbakkal állt már elő. Túlságosan takarásból lettek felvéve. A küzdelem hevessége átjön, de a vívás eleganciája, ami egyébként gyakorta jellemezte a bushikat, valahogy hiányzik a forgatagból. Ami talán kavarodásnak szintén mondható. Az Interneten tallózgatva olvastam már olyan közlést, miszerint a filmnek létezik egy szélesvásznú, vágatlan változata, ami rámenősebb, erőteljesebb, mint a TV verzió. De szerintem az a hír csak afféle városi legenda. Bő harminc évvel a leforgatása után már biztosan a piacra dobták volna. Nagyot nem kockáztatnának vele, a közízlés mostanság a rámenősebb darabokat kedveli.

Az Assination Orders nem túl közismert darab, hosszabb ideig az archívumok mélyén rejtőzködött. Kiemelkedő műként nem jellemezném, de tisztes forgatókönyv alapján korrekt rendezéssel készült, helyenként erős színészi játékkal, és kellően mozgalmas ahhoz, hogy megadja az elvárt szórakozást.

imdb