A sikeres TV sorozatok Japánban időről-időre kapnak egy "különkiadást", amely már igazi filmként is megállja a helyét, nem csupán egyszerű epizódnak felel meg. Ezek a "special" kiadások rendkívül népszerűek. Nos, a Kenkau Shobai, hogy az eredeti címet említsem, rögtön duplán speciálisan indul, mert eleve a különkiadással rajtolt.

Ne kérdezze senki, hogy miért, nem bírtam a nyomára és az okára bukkanni. A TV játékok megvannak, a többi információ a keletkezéséről igazából már csak a "futottak még" kategóriába tartozik, és annyira is érdekes. A lényeg az, hogy némi tetszhalott állapot után Japánban kezdik újra felfedezni a saját történelmüket, és vele együtt a lehetőséget a klasszikus szamuráj drámák felélesztésére. Példaként hadd említsem a Sword of Desperation és az At River's Edge mozikat, mint az új hullám kifejezetten jól sikerült képviselőit. Örömmel jelentem, egy újabb nívós széria várja az érdeklődőket, de egyelőre csupán angol nyelvű feliratozással keringenek az Intereten.

Akijama Daidzsiró az apjától örökölt vívóiskola vezetésével kényelmesen éli az életét. Egy napon megleckéztet néhány dölyfös szamuráj ifjút, mert rátámadnak egy gyönyörűen festett legyezőket áruló ismeretlenre, aki ráadásul nem is védi magát. Az előkelő léhűtők bosszút forralnak ellene, és a konfliktus egyre bővül. A művészi képességekkel megáldott szamuráj a tragikus halála után Daidzsiró egy fiatal fiút vesz a szárnyai alá, és erkölcsi kötelességének érzi, hogy vívásra oktassa. A gyermekre ugyanis élet-halál párbaj vár, amelyben a kiskorú kihívónak jogában áll segítséget igénybe venni. Viszont az ellenfél is hozhat magával harcosokat…

A történet Ikenami Sotaró tollából született meg, akit mifelénk ugyan nem igazán ismernek, de Japánban fölöttébb jól cseng a neve. Talán segít a megítélésében, ha tudja az olvasó, hogy ott bábáskodott Hideo Gosha vagy Misumi Kenji mellett a Szamurájok és banditák vagy az Last Samurai megszületésekor. Tv sorozatok területén kétségkívül a Sure Death! (Hissatsu!) volt a legnagyobb sikere. Ez a történet a profi gyilkosok fiktív történeteitől eltérően nagyon is valóságszagú regényben íródott meg, majd lett belőle TV mozi. A Fuji és Shochiku társaságok összefogása pedig méltó kivitelezésre adott alkalmat, illőt a témához.

Az indításnál igazából nem derül ki, hogy melyik évet írjuk, de nem is fontos. Az nyilvánvaló, hogy tartós béke van. Békésen füstölögnek kémények, mindenfelé gondozott kertek, az emberek szemében nincs aggodalom. A szamurájok már csupán az edzőtermekben gyakorolják a kardforgatás művészetét. A csodás nyugalom víztükrébe aztán beleugrik pár ronda béka. A hatamotók elkényeztetett fiai méltatlannak bizonyulnak a rangjukhoz és a baj útjára indul. Ha kalandfilmben lennénk, a daliás főhős elsiratná az ártatlanul megölt családját, majd nekilátna levadászni a tetteseket. Ám itt nem. Pár pofon és rúgás gazdát cserél, de a nyámnyila alakok hamar felkötik a nyúlcipőt, amikor egy igazi harcos veszi őket kezelésbe. Neki viszont esze ágában sincs véres konfliktusba keveredni, pusztán a kíváncsiság mozgatja, amikor nekilát kideríteni a megvert személy kilétét. Meg persze ott a megérzése, hogy az illető valójában simán képes lett volna elbánni a támadóival, de inkább hagyta, hogy megalázó helyzetbe kerüljön. Itt gyorsan leállok az igazán finoman hangolt mese újabb részleteivel, mert megfosztanám a nézőt attól az élvezettől, hogy követhesse, miként bukkannak elő a múlt árnyai és vetítődnek ki a jelenre. Az angol szólást idézve, kiesik pár ronda csontváz a szekrényből olyanoknál, akiknél látszólag minden rendben. A teljesség igénye nélkül: szembekerül két öreg jóbarát és két ifjú vívómester. A háttérben egy elszánt szamuráj igyekszik megvédeni a klánja hírnevét, amely cél érdekében nem válogat az eszközökben. Egy idősödő leány az élete szerelmét akarja biztonságban tudni, a gyerekkorból pedig épp csak kilépett fiú máris halálig tartó párbajra készül. Mindez úgy tálalódik, hogy a folyamat hitelességét eszébe sem jut megkérdőjelezni senkinek.

Mindvégig a szamurájok világában járunk. A köznép csak a háttérben tűnik fel, de valós szerepük nincs. Viszont a szamuráj erkölcs, a busidó világa megütközik a hétköznapi élet apró megalkuvásaival, a fölöslegessé lett harcosok egy része már csak a nevében busi, valójában közönséges naplopók. A két egymás mellett létező csoport összecsapása elkerülhetetlen. Láthatjuk, hogy azok, akik formailag a hatalom csúcsát jelentik a társadalomban, a valóságban gyakran mozogtak kényszerpályán. Az "arc megőrzése" egyszerre lehetett belső késztetés, és össznépi elvárás, melynek meg kellett felelni. Ezért aztán az éles konfliktusok elől akkor sem lehetett kitérni, ha azt éles kardokkal volt muszáj rendezni. Az, hogy az illetőnek fűlött-e hozzá a foga, vagy sem, nem számított. Miként az sem, hogy ténylegesen alkalmas volt-e a harcra. A kötelesség az kötelesség, ez a kiváltság ára. Behajtódik a szökött, gyilkos szamurájon, hiába akar új életet kezdeni számos hazugság és hosszú évek színlelése árán, ha elébe áll a régi bűne tudója. Mit sem tehet a megöregedett, fiú örökös nélküli dojo mester a végre megtalált vő személyéért, ha a legjobb barátja fia készül ellene. Az a kiváló a történetben, hogy az élethez hasonlóan senki nem gáncstalan lovag, még a bukott szamuráj sem pusztán sötét lelkű gazfickó. Ám az elnézés kimaradt az erkölcstanból. Az elmaradhatatlan leszámolás természetesen megtörténik. A vívójelenetek kedvelőit szépen kiszolgálják, de a katarzis korántsem úgy alakul, ahogy azt elsőre tippelnénk. Írtam már, hogy a realitással nincs gond, az élet pedig nem igazodik az írói sémák után.

Számos jó színész látható a filmben, de csak néhányra jut pár szó. Fudzsita Makotót a Hissatsu széria évtizedeken át tartotta reflektorfényben. Viszont a kalandos bolondozásoktól többre képes, drámai színészként sem hagy csalódni minket. Életvidám, sőt, pajzán természetű vén vívómestert játszik, aki kellően megfontolt tud lenni a fontos pillanatokban, ha az kell. És kell, mert nem árt a józanság, ha a legjobb barátja ránt kardot az emberre. Nagyon idős volt már a forgatáskor, de elképesztő ritmusérzékkel mutatja be, hogy egy képzett harcos szinte játszi könnyedséggel tudott kikerülni egy lecsapó katanát. (Házi kipróbálásra azért nem javaslom a technikáját.) Fontos karakter, de már nem ő a főszereplő. Az marad a fiát játszó Makija Jamagucsira. Nálunk talán az After Rain (Eső után) filmből lehet leginkább ismerős, aminek a forgatókönyvét Kurosawa Akira írta. Elég, ha annyit írok, senki nem fogja kamu-szamurájnak tartani a látottak után. Meg kell, hogy említsem Kaji Meikót, a családját védő szamurájnő szerepében. Őt nálunk népszerű, - általam utált - Lady Snowblood mozikból még azok is ismerik, akik egyébként fütyülnek a kardos mozikra. Ezúttal kalapot emelek előtte. Azon túl, hogy sokat javult a vívása, színésznőként szintén megfelelt. Kellemes meglepetés volt a szereplése.

A kivitelt már említettem. Nincs tobzódás, nem a felső körökben járunk, de minden hagyomány hű és tetszetős. Továbbá a filmesek csodás helyszíneket választottak. Színtiszta reklám egy Japánba történő utazáshoz az egész Tv játék. Végre igazi kísérőzene társul a drámához. Stílusos, elegáns, remekül hangszerelt. Sinohara Keiszuke kapja érte a dicséretet. Olyan dallamokat írt, amelyek a világ bármely részén fogyaszthatóak a néző számára. Nem jellegzetesen japánosak, de hál’ istennek a mexikói spanyol gitár futamok végre a kukába kerültek, amik régen gyakorta tönkre vágták a szigetország mozijainak hangulatát. a Zatoicsi mozikban többször közreműködő Akira Inoue elsőrangú rendező volt már évtizedekkel ezelőtt is. A jó bor tovább érett a hordóban, tud még a nagy öreg.

A mini-szériának négy filmjéről tudok. Idővel szeretném sorra venni mindet. Bízom benne, lesznek, akik csatlakoznak a megnézésükhöz.

imdb