Hogyan is nyerhetünk 10 millió yen-t egyetlen nap alatt? Filmünk főszereplői egy négyfős körmérkőzés formájában próbálják meg elérni, egy olyan játékban, ahol a veszteseknek nem sok babér terem, és ahol minden csak a szerencsén, na meg a többiek jóindulatán múlik...

Egy vörös fénnyel bevilágított szobában összezárnak négy ismeretlen embert, akik egy egyszerű bemutatkozást követően elkezdhetik a játékot, amely mindegyikőjük sorsát megváltoztatja majd. Egy asztalnál ülve négy kártyalapból húzhatnak, melyek egytől háromig számmal vannak ellátva, illetve az utolsón egy koronát ábrázoló kép található. Az asztalra terített lapokból húznak mindnyájan egyet, majd a „korona” birtokosa lesz a kör királya, aki két társának adhat valamilyen feladatot. Ugyan nem hangzik el a filmben, hogy milyen időkorlátok megengedettek, ám a teljes játékidő alatt három, illetve ötperces időlimitet határoznak meg a szerencsétlenül járt embereknek.

 A feladatok roppant változatosak lehetnek, és számos tárgyat is felhasználhatnak a játékosok hogy elérjék céljukat, ami nem más, minthogy valamelyik játékos feladja a küzdelmet, ezzel megszabadítva magát a további tortúrától. Értelemszerűen az utolsó talpon maradt versenyző a nyertes, de utolsó feladatát mindenképpen teljesítenie kell a győzelemhez.
Az négy főhős egytől egyig jól kitalált figurák, egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Egy kissé gyerekes házaspár buta vitákkal, elfojtott agresszióval egymás irányába, egy diáklány kínos rejtegetnivalóval a tarsolyában és egy titokzatos nő keveredik a mostani játékba. Ám látszólag egyikőjük sem rendelkezik megfelelő idegzettel ahhoz, ami rájuk vár. Egyetlen céljuk a pénz. Mind igyekeznek kihasználni ellenfeleik gyenge pontjait, hogy rávegyék őket a megadásra. 

Eleinte ez nem is tűnik problémásnak, sőt. Emberségükről is tanúbizonyságot tesznek olyan esetekben, amikor a saját maguk által kiszabott büntetést túlságosan elvetemültnek érzik. Ám ez nem tart sokáig. Egy idő után a fő céllá az válik, hogy megbosszulják az őket ért sérelmeket, illetve rejtett érzéseik felszínre törése is okoz olykor némi meglepetést.
A fordulatok ötletesek, és egyáltalán nem unalmasak, a puritán történet pedig csak segít abban, hogy az apró változásokra figyeljünk, engedi, hogy a lassan csordogáló eseményeket jobban átélhessük. Főként, hogy a film hordoz magában egy hatalmas adag szexualitást is, amit én egyáltalán nem vettem rossz néven, tulajdonképpen csak olaj a tűzre, hatalmasat dob a hangulaton. Mindez olyan remekül van filmezve is, hogy legalább olyan komoly hatással van a nézőre, mint a horror elemek, amik szintén jól el lettek találva. Említhetném itt például a filmet bevezető két és fél perces leszbikus csókjelenetet (igazán szemrevaló színésznőkkel), ami persze még csak sejteti a későbbieket. A minimalista történetből kihoztak mindent, amit lehetett. Műfajilag nehéz besorolnom, épp ezért nem is vállalkoznék rá. Annyi bizonyos, hogy nem a félelemkeltés a cél, a perverz, néhol gusztustalan, szexualitással felfűtött jelenetek egész más hatással vannak az emberre, amelyre a ritmikus zene csak dob még egy nagyot...

„Yamanouchi Daisuke” művét csak azoknak ajánlom, akik nem rettennek meg a perverz, véres jelenetektől, hanem képesek értékelni azt, mint a horror egy válfaját, amit ezúttal igen tetszetősen mutatnak be az alkotók. Többször előfordul, hogy egy egy elnyújtott jelenet már már feledteti velünk mi is történik, majd egy hirtelen váltással átrángatják a nézőt a másik végletbe. Ügyes megoldás, remekül működött is, amikor kellett, akárcsak a kísérőzene.
Nekem tetszett a film, a maga nemében kellemes darab. És hogy lehet -e még ezt tovább fokozni? Nos, megpróbálkoztak vele. A „Red Room 2” -ről is beszámolok majd hamarosan... 

imdb