iMDB

A XVI. század vége felé, egy levél szerint 1586-ban játszódik a történet. Akkoriban Japánban polgárháborúk dúltak és a különféle magánhadseregként is felfogható hordák kedvükre fosztogat(hat)ták a védtelen falvakat. A film elején egy mintegy 30 főből álló ilyen hordát láthatunk, akik egy falu közelébe érnek, amit már egy évvel ezelőtt megtámadtak egyszer és úgy döntenek, hogy az aratás után ismét lecsapnak a településre. Az egyik paraszt azonban véletlenül fültanúja lesz ennek a “tárgyalásnak”  és hazaviszi a hírt, amit eleinte óriási kétségbeesés fogad, majd a falu öreg és bölcs vezetőjének tanácsára néhány falusi elmegy a városba, hogy megpróbálja a lehetetlent, felbérelni néhány szamurájt, hogy egy kevés ennivalóért megvédje őket a hamarosan bekövetkező támadástól. Sok-sok megalázkodás után sikerül egy lelkiismeretes harcost találniuk, Kambei személyében, akinek a közbenjárásával már könnyebben megy a többi harcos összeszedése. Végül öt szamurájt sikerül maguk mellé állítaniuk, akiket a Kambei mellé szegődött ifjú Shichiroi és a sültbolondnak tűnő, magát szamurájnak tartó alak, Kikuchiyo kísér. A szamurájok elkezdik felépíteni a falu köré a védelmi vonalat, igyekeznek felfegyverezni és bátorítani a parasztokat, közben pedig rengeteg problémával kell szembenézniük, eleinte például azzal, hogy a falubeliek legalább annyira rettegnek tőlük, mint a banditáktól. Hamarosan pedig eljön az aratás ideje és nem sokkal később a támadók is megérkeznek.

A filmet eredetileg úgy képzelte el a rendező, hogy egy szamuráj egy napját mutatja be attól kezdve, hogy reggel felébred, majd a nap végefelé elkövet egy végzetes hibát, ami miatt harakirit kell elkövetnie, hogy megőrizze a becsületét. Kurosawa rengeteget kutatott, hogy minél élethűbben készíthesse el a filmet, azonban úgy érezte, hogy hiába minden erőfeszítés, nincs hozzá elég információja, hogy kellően hiteles alkotást tudjon készíteni belőle. Ekkor akadt rá egy anekdotára, ami arról szólt, hogy egy falu szamurájokat bérelt fel a banditák elleni védelem érdekében és elhatározta, hogy az eredeti ötlet helyett inkább ezt filmesíti meg. További kutatásokat folytatott csapatával együtt, többek között néprajzi, valamint a kardvívással és az íjászattal kapcsolatosakat. Természetesen nemcsak ebben törekedett tökéletességre, hanem mindenben. A forgatókönyvön rajta kívül két másik úriember (Hashimoto Shinobu és Oguni Hideo) is dolgozott, hogy minél tökéletesebb és részletesebb legyen. A színészeknek már hetekkel a forgatás előtt kiosztotta az öltözéküket, amiknek mindennapi meghatározott ideig történő viselésére kötelezte őket a szerződésükben. Ezeken kívül pedig egy egész dossziét töltött meg a főszereplők tulajdonságaival, a ruházatukkal, szokásaikkal, múltjukkal, rajta kívül egyetlen másik japán rendező sem készített hasonlót.


A film egyetlen „hátránya” a hossza, ugyanis 206 percig tart, azonban a zseniális történetmesélésnek köszönhetően egy pillanatig sem unalmas, végig leköti a nézőt. Már a film legelejétől kezdve lebilincselően mutatja be a falusiak félelmét, majd azt a megalázkodást, aminek kiteszik magukat, hogy találjanak egy jólelkű (és nem mellékesen profi) szamurájt, aki hajlandó segíteni nekik. Miután rátaláltak Kambei-re, akit a zseniális Shimura Takashi alakít, egy újabb rész veszi kezdetét, amiben Kambei és az időközben általa „beszervezett” Gorobei keresi és teszi próbára az újabb lehetséges jelölteket. Ez, valamint a szamurájok útja a faluba teszi ki az egész film mintegy első harmadát. A teszt külön móka, ráadásul megtudhatjuk belőle, hogy egy szamuráj nem attól jó harcos, ha harcol, hanem attól is, hogy lát. Már ebben a részben is, ahogyan szinte a film végéig, a humort (mert szerencsére abból is van jó sok, persze finoman adagolva) a deviáns viselkedésű, eleinte teljesen bolondnak tűnő Kikuchiyo szolgáltatja. Az őt alakító Mifune Toshiro ezúttal némileg háttérbe szorulva is fantasztikusan játszik, zseniálisan keveri a kicsit ügyefogyott karakter komikumát a drámai múltjával (ez különösen már a csata folyamán lesz látványos, amikor egy csecsemő kerül a kezébe). Persze a többi szamuráj is nagyszerű karakter, az egyiküket, Kyuzo-t alakító Miyaguchi Seiji esetében pedig különféle cinematográfiai és szerkesztési trükköket vetettek be, hogy profi harcosnak láttassák, ugyanis Miyaguchi kezében a film forgatása előtt még sosem volt kard. Ez ma már megszokott, de abban az időben csak a való életben is profi kardforgatókat alkalmaztak ilyen szerepre. A falusiak között is több jellegzetes karakter található, kezdve az öreg vezetőtől a lányát fanatikusan védelmező Manzo-n keresztül egészen a hallgatag Rikichi-ig. A remek figurák mellett a szamurájok és a falusiak teljesen eltérő gondolkozását is ügyesen szemlélteti Kurosawa, erre remek példa az a jelenet, amikor foglyul ejtenek egy banditát.


A nagyszerű történetmesélés mellett a film technikailag is jellegzetes Kurosawa alkotás. A filmjeiben megszokott “wipe-effect” vágási technika mellett ezúttal is sokat játszik az időjárással, remekül kelti a feszültséget az éjszakai/hajnali köddel, valamint a tragikus, drámai részeknél “véletlenül”  mindig elered az eső. De ebben a filmben volt látható először egy, mára szintén klisévé alacsonyodott feszültségfokozó jelenet, amit a későbbiekben számtalan westernfilm alkalmazott. Az ellenség megérkezését ugyanis úgy szemléltette a rendező, hogy a lovascsapat hirtelen előtűnik a hegytetőn. A lovakkal egyébként több probléma is volt a forgatás során, leginkább az, hogy kevés volt belőlük, így a forgatást többször is szüneteltetni kellett emiatt (ez leginkább a zárójelenetet érintette). További érdekesség még a filmmel kapcsolatban, hogy a forgatását nemcsak a lovak hiánya miatt, hanem a költségvetés többszöri túllépése miatt is szüneteltetni kellett, Kurosawa-nak volt is néhány vitája a Toho vállalat vezettőivel ezügyben. A film ugyanis egyszerre készült egy másik hatalmas összegbe kerülő alkotással, a Godzillával és a két szuperprodukció kis híján csődbe vitte az egész vállalatot. A filmrajongók szerencséjére azonban végül mindkét alapmű elkészült.


A filmről még rengeteget lehetne írni, azonban talán a fentiek is elegendőek ahhoz, hogy a többek között ezen sorok íróját is sokáig visszatartó 206 perces hossz ellenére is sokan megnézzék ezt a filmet, akik még nem látták. A filmet az ötvenes években, amikor ez még jelentett is valamit, 2 Oscar díjra jelölték, valamint Kurosawa Akira a Velencei filmfesztivál Ezüst Oroszlán díját is megkapta érte. Az Entertainment Weekly című lap szavazásán a világon valaha készült 12. legjobb filmnek választották meg, ráadásul a nem angol nyelvű filmek között a 2. lett, csak Federico Fellini La Dolce Vita című alkotása előzte meg. Az iMDB listáján jelenleg a 9. helyen található, bár a 8.7 pontos átlag, amit kapott, eléggé alacsony… Nemcsak a szamurájfilmek rajongóinak, hanem minden ázsiafilm rajongónak kötelező darab!