A sztorival tehát nem foglalkoztak sokat, egyszerűen csak fogták az első rész forgatókönyvét és a kiinduló helyzetet szinte egy az egyben kimásolták belőle. Azaz Ho nyomozó ezúttal is egy zseniális gengszterrel vív macska-egér játékot. Ettől többet nem is érdemes a sztorira vesztegetni, egyrészt azért, mert ez zajlik a film elejétől a végéig (1-2 apróbb mellékszál azért színesíti persze a dolgot), másrészt, mert a film szempontjából a történet huszadrangú fontossággal bír.
Ami ehelyett a középpontban van, az természetesen a két főszereplő és az ő furcsa kapcsolatuk bemutatása, illetőleg To és kis csapatának jellegzetes humora, amivel szinte minden jelenetben kikacsintgat a nézőre olyasmi szándékkal, hogy „látod, a többi filmben mindezt komolyan veszed”. Az egyes jelenetek végét mindig előre sejti (majd ahogy halad előre a sztori, már tudja) a néző, így az ezen való agyalás helyett rengeteg ideje van a sajátos humorral előadott ötletparádén szórakozni, már persze, ha érti a film készítőinek szándékát.


A hatalmas váltságdíjat követelő műkincstolvajt olyan extrémen zseniálisnak és varázslatosnak mutatják be az első pillanattól kezdve, hogy azt egyszerűen nem lehet komolyan venni (elegáns öltözet, luxusautók és a különleges madara mind-mind tudatosan ezt szolgálja). Arról, hogy valójában ki is ő és miért teszi azt, amit tesz, nem tudunk meg semmit sem, mindössze annyit, hogy tesztelni akarja Ho nyomozó képességeit és nagyon élvezi a rendőrrel való játékot.


Igen, a játékot, mert végig éreztetik a nézővel, hogy mindez csak játék. Játék, egyrészt a két főszereplő között, másrészt a krimik jellegzetes kliséivel, amikből természetesen gúnyt űz a rendező, méghozzá igencsak ötletesen. Csak a példa kedvéért, vajon mennyi krimiben volt látható már korábban, hogy a rendőrökkel szórakozó bűnöző különféle rejtvényeket ad fel a nyomozóknak? Számtalanszor láthattunk ilyet. De hogy az legyen a rejtvény megfejtése, mint ebben a filmben (és ahogy erre rájönnek), az finoman szólva is mosolyt fakasztó (pedig „véresen” komolyan van előadva), a rendező pedig ezúttal is a nézőre kacsint, hogy ugye-ugye, máskor ezen izgulsz... Ugyanez a szándék a rendőrség épületén belül lezajló meseszerű rablással kapcsolatban is, de természetesen az összes többi jelenetet meg lehetne említeni a hatalmas erőkkel zajló madárleséstől kezdve az üldözés közbeni ebédelésig (mert hát egy igazán gáláns bűnöző erre is gondol), vagy a nyomozó és a nagyvállalat igazgatónője között fűződő „románcig”, nem is beszélve a film végi „utolsó összecsapásról”, ami végképp paródiája az összes hasonló kriminek.


További erőssége a filmnek, hogy ezt a rengeteg marhaságot úgy mutatják be, hogy a felületes néző bedőlhet a „komolyságnak”, hiszen semmi nyoma a kommersz vígjátékokra jellemző vicces beszólásoknak, illetőleg a szándékoltan debil helyzeteknek. Az egyes helyzetek kiindulópontja ugyanis annak, aki nem érti To szándékát, halálosan komolynak is tűnhet (hatalmas robbanások a rendőrség épületében, a madár üldözése a kocsival, stb.), ám kivétel nélkül vagy óriási túlzásokba, vagy egyszerűen csak hülyeségekbe torkollik. Aki pedig úgy ül neki a filmnek, hogy valami olyasmire számít, mint az első rész, az aztán nem tud kapcsolni és mélységesen negatív véleménye lesz az egészről.


A színészi játék a két főszereplő esetében lenyűgöző. Lau Ching-Wan úgy hozza az első részből már megismert figurát, hogy azáltal válik önmaga paródiájává, hogy ugyanolyan komolyan áll hozzá a feladathoz, mint az eredeti filmben, egyúttal átjön az a szándék is, hogy a figura élvezi ezt a játékot és valóban túl akar járni a mágikus bűnöző eszén. A tolvajt Ekin Cheng alakítja, őt rengeteg kritika érte a szerep miatt, elsősorban olyanoktól, akik a filmet az első rész „folytatásaként” nézték. Természetesen nem éri el az általa alakított karakter azt a komolyságot, amit Andy Lau adott az első rész bűnözőjének, ám ezúttal nem is ez volt a cél. Ekin így nyugodtan hozhatta azt, amit popsztárként amúgy is nagyon tud, azaz a már-már földöntúlian menő figurát. A legjobb jelenetei azok, amikben Lam Suet-et (aki szokás szerint nagy arc és mint minden To filmben, ezúttal is a szánnivaló idióta) igyekszik „lebeszélni” a szerencsejátékról, de a nyomozóval előadott biciklis üldözés sem akármilyen. A mellékszereplők közül a Ho segédjeként ügyködő Shiu Hung Hui (nem először és nem is utoljára) a bohóc szerepét kapta, ahogy a lovehkfilm kritikájában olvasható, az első részhez képest „lobotómiai” beavatkozáson eshetett át, mintha nem is az akkori önmaga lenne. Tény és való, hogy ő Hongkong legidétlenebb karakterszínésze, ezt ezúttal is bizonyítja. A vállalat igazgatónőjét a tajvani Kelly Lin alakította, ő sem a színészi képességei miatt került a filmbe, néhol igencsak irritáló, bár az „eye candy” szerepnek tökéletesen megfelel. Azt viszont nem sikerült megfejteni, hogy vajon miért beszél (a vállalat többi vezetőjével együtt) angolul. Ez talán a film legnagyobb hibája, nyugodtan felvehették volna az ő jeleneteit is kantoniul, a történet szempontjából ugyanis semmi jelentősége a dolognak.


Néhány szót a film technikai kidolgozása is megérdemel. Az operatőri és a kinematográfiai munka, akárcsak To többi újkeletű filmje esetében, ezúttal is nagyszerű. Érdekes a számítógépes trükkök használata is, amit elsősorban a madár szerepe miatt vetettek be. Ugyan minden pillanatban érezhető, hogy mikor látjuk a madarat és mikor a grafikát, azonban a hangulaton ez nem ront semmit és egész tisztességesen sikerült az effektek kidolgozása. A háttérzenék esetében nem szórakoztak sokat, az első részben is hallható melódia itt is gyakran, talán kicsit túlzottan is sűrűn hangzik fel.


Talán a fentiekben leírtakból kiolvasható, hogy én nagyon szeretem ezt a filmet, mert talán az összes Johnnie To film közül ebben látszik leginkább, hogy mi is érdekli a filmezésben a rendezőt, illetőleg kellőképpen előtérbe van tolva a rá jellemző, hongkongi filmektől szokatlanul ötletes humor. Azonban tisztában vagyok vele, hogy a megítélése finoman szólva is felemás és mint film, nem érhet az első rész és úgy általában To filmjeinek nyomába. Ha azonban a néző ráérez arra, hogy valójában mit is akart a rendező ezzel az egésszel, akkor mindenképpen egy szórakoztató másfél órára számíthat.