A 60-as években virágkorukat élték a korábbi szamurájfilmekhez képest jóval könnyedebb hangvételű jidaigekik, olyan, máig népszerű hősök kalandjait forgatták szinte futószalagon a filmstúdiók, mint Zatoichi, vagy éppen Nemuri Kyoushiro, valamint olyan, jópár részből álló sorozatok kerültek a mozikba, mint a Shinobi no mono és a Gokuaku bouzu. A mostanában a Japan Art K.K. igazgatójaként dolgozó, akkor még ismert forgatókönyvíró tevékenykedő Takada Kouji találta ki, hogy ideje lenne egy hősnőt is csatasorba állítani. A sors iróniája, hogy a Miyazono Junko által megformált Ohyaku, valamint Okatsu figurája nem a jidaigekik klasszikusainak egyikeként vált ismertté, hanem előfutára lett a 70-es évek bosszú- és exploitation darabjainak.

Annak ellenére, hogy a három történet egy sorozatba tartozik, leginkább csak Miyazono Junko és Takada Kouji személye köti össze őket. Az első, még fekete-fehér technikával leforgatott részben Ohyaku-t, egy elárvult lányt ismerhetünk meg, akinek anyja egy prostituált volt és kislányával együtt akart öngyilkos lenni, de a gyermek megmenekült. Felnőttként kötéltáncosként és alkalmi szeretőként igyekszik megélni és mindig felháborítja a gazdag férfiak életfelfogása, akik azt képzelik, hogy pénzzel mindent megvehetnek maguknak, még őt is. Miután találkozik Shin-nel, az egyetlen férfival, aki hozzá hasonló módon szemléli a világot, csatlakozik is Shin titkos tervéhez, ám ahogy az már az ilyen történetekben lenni szokott, elárulják őket, Ohyaku pedig a hírhedt Sado börtönszigetre kerül egyetlen nőként. De vajon innen is képes lesz-e végrehajtani a bosszúját?

A fenti kérdés ugyan költői, ám a történet annál kevésbé. Ugyan ekkoriban még Wakamatsu Kouji aberrált agymenéseit leszámítva nem nagyon volt divatban a meztelenség ábrázolása a mozivásznon, a stáb azért igyekezett a lehető legmesszebbre elmenni ezen a téren. Már szinte a történet legelejétől kezdve pajzán pillanatokban gyönyörködhetnek az erre fogékonyak és a későbbi exploitation darabok állandó eszköztárai is szinte maradéktalanul felhasználására kerültek. Van itt minden a nemi erőszaktól kezdve a különféle válogatott kínzásokon keresztül egészen a leszbikus „szerelemig”, amit természetesen titokban férfiak kukkolnak, de valószínűleg a tóban fürdőző meztelen lányok is megmozgathatták a mozilátogatók fantáziáját. Harc szinte alig van benne, úgy látszik, Miyazono itt még nagyon gyakorlatlan volt a kardforgatásban, inkább a trükközésekkel igyekszik végrehajtani célját, valamint a brutalitást helyezi előtérbe, a gonoszokat ugyanolyan tortúrának igyekszik alávetni, mint amilyenen ő is átesett. Ezek a kínzások adják a sztori sava-borsát, látványosak, kellőképpen kegyetlenek és véresek, főhősnőnk pedig egyáltalán nem válogat az eszközökben. Oly sok más hasonló darabhoz hasonlóan egyébként itt sem a főhősök, hanem a mellékszereplők a legjobb figurák. Egy egykori lázadó szerepében tűnik fel Wakayama Tomisaburo, ám ezúttal egy pillanatig sem harcol, így aki miatta nézné meg a filmet, szinte biztos, hogy csalódik. Nagyon jól eltalált karakter a nagydarab Bunzo (Sekiyama Kouji), aki a börtönszigeten veszi szárnyai alá Ohyakut és a leszbikus hajlammal (is) megáldott tetováló hölgyemény, Omon (Mishima Yuriko).

A második rész immáron színes és szinte semmiben sem emlékeztet a nyitódarabra. Miyazono ezúttal Makabe Okatsu szerepében tündököl, a filmet rendező Nakagawa Nobuo, az ötvenes évek horrorkirálya pedig rajta kívül is igyekezett hírességeket felvonultatni a szereplők között. A legnagyobb név közöttük természetesen Wakayama Tomisaburo, aki az Ohyaku történettel ellentétben itt végre részt vesz az akciókban is (nem is akárhogyan), de az Okatsu apját játszó Nishimura Kou is ismerős lehet többek között a Hanzo the Razor filmekből (ott a tökkelütött Hebi-t alakította), továbbá a pink filmek egyik nagy alakja, a nem sokkal korábbi szépségkirálynő, Oshida Reiko szerepeltetése is jó ötlet volt. A sztori pedig tipikus bosszútörténet, amiben Okatsu körül mindenkit lekaszabolnak, aki számára fontos, őt magát pedig ahol csak lehet, átverik és megalázzák, de a titokzatos Rui segítségével beteljesítheti bosszúját.

Egyértelműen ez a legjobb epizódja a trilógiának, még azzal együtt is, hogy a harcok között a gagyi egy a száz ellen típusú hülyeségek nagyon feltűnőek (szépen egyesével ugranak a főszereplő elé elhalálozni a gonoszok). Miyazono és Oshida vívási technikája valahogy nem az igazi, főleg a Wakayama által előadott mészárlással összevetve, de feltételezésem szerint ez úgysem fog sokakat zavarni. A brutalitás és az exploitation elemek látványos bemutatása viszont hatásos, Okatsu nem szórakozik, ha kell, levág egy kezet, vagy éppen valakinek a szeme bánja a vele való találkozást, mások egyszerűen csak sok vért veszítenek. A gonoszok sem mennek a szomszédba némi kegyetlenkedésért, a sztori legelején kedvükre mészárolgatják le a parasztokat, a bordélyházban a terhességmegszakítást sem túl humánus módon végzik, ha pedig kínzásra kerül a sor, igencsak nagy fantáziával vannak megáldva. Ami némileg zavaró lehet, az mindössze az, hogy túlságosan is ki van sarkítva az összes szereplő, így kicsit kimértnek hat a történet.

A záró, harmadik epizód a nagy csalódás. A cím alapján (Okatsu The Fugitive) arra lehetne számítani, hogy az előző részben történtek miatt Okatsu menekülését nézhetjük végig, de ehelyett megkapjuk a hősnő klónját egy olyan történetben, ami kvázi az előző rész remake-je. Ezúttal Okatsu épp házasságkötés előtt áll, ám néhány nappal a nagy esemény előtt apja rájön a környék nagyurának titkos dohánycsempész tevékenységére. Nagy naivan elmegy figyelmeztetni, hogy ezt azért nem kéne, ráadásul kifecsegi, hogy írt is erről egy szöveget. A nagyúr emberei pedig a papír nyomába erednek, nem kímélve senkit és semmit, egyedül Okatsuval nem tudnak mit kezdeni.

Ezúttal sajnos már nincs Wakayama, így a vívójelenetek minősége visszaesett, hiszen hozzá kellett igazodnia a koreográfiának Miyazono képességeihez. Oshida Reiko ugyan itt is szerepel, de egy teljesen debil és értelmetlen mellékszerepet játszik, igaz, a sztoriban látható óriási marhaságok mellett ez az apróság szinte már fel sem tűnik. Van egy jelenet, amikor az éhező parasztoknak éppen kaját adnak a katonák, majd néhány pillanat múlva lemészárolnak mindenkit. Hogy miért? Ki tudja... Egy másik jellegzetes hülyeség az, amikor eléri a kisebb hadseregként felfogható csoport, hogy Okatsu és a segítségéül szegődő úriember letegye a kardot. Ekkor, ahelyett, hogy elfognák őket, udvariasan elnézést kérnek és visszavonulnak, mondván, hogy visszajönnek később. Na persze...  Természetesen a különféle kegyetlenkedések ebben az epizódban is hatásosak, de mindez kevés és nem nyújt sok újat a korábbi részekhez képest.

A sorozat összképe tehát eléggé felemás, Ohyaku története nem rossz, megér egy négyes alát, az első Okatsu egyértelműen a legjobb a három közül, míg a záró epizód gyengécske. A korabeli jidaigekikkel összehasonlítva sem nevezhető kiemelkedőnek a sorozat, azonban a brutalitás és az exploitation terén mindenképpen iránymutatónak számított. Ugyan ekkoriban még nem merték átlépni a tabukat, de biztos, hogy mind a három epizód nagy hatással volt a 70-es évek exploitation klasszikusainak készítőire, ugyanis mind a Lady Snowblood, mind a Female Prisoner , mind pedig a többi hasonló bosszú film hasonlóan épül fel, mint a Legends of the Poisonous Seductress sorozat, „mindössze” annyiban nyújtanak többet, hogy kiforrottabbak a karakterek és már a meztelenség és a pornográfia terén sem ismertek tabukat.