A japán akciófilmek legemlékezetesebb korszaka mindenképpen az 1970-es évekhez kötődik, azonban már a kora 50-es évektől kezdve történtek próbálkozások a hagyományos és magas színvonalú drámák mellett a jellegzetes „B film” kategóriájú mozik készítésére is. Messze a teljesség igénye nélkül és csak a Female Slave Ship főszereplőinek korábbi szerepeiből válogatva néhány cím, ami mindezt bizonyítja: Super Giant sorozat (legalább 6 része volt 1957-1958 táján), Soldier’s Girls (1958), Girls Without Return Tickets (1960), The Bloody Sword of the 99th Virgin (1959), de nyugodtan idevehetjük a már ekkoriban is népszerű, a tokusatsu trükköktől hemzsegő szörnyes sztorikat is. Ezen klasszikusokról elmondható, hogy már megjelentek bennük a későbbi véres és pornográf 70-es évekbeli darabok elemei, de a készítők még nem kezdték el ledöntögetni a meztelenséggel és a vérengzéssel kapcsolatos tabukat. Persze mindezek hiánya nem jelenti azt, hogy nem szórakozik jól a néző, főleg, ha megemlítem, hogy igen mókás a második világháborús japán katona és az amerikaiak bemutatása is, nem beszélve a kezdetleges tokusatsu-ról.

A történet egyszerű és sablonos, ahogyan azt egy vérbeli akciófilmtől el is lehet várni. A színhely a Dél-kínai Tenger a második világháború vége felé, hősünk, Sugawa hadnagy pedig azt a feladatot kapja feletteseitől, hogy egy fotót, amin egy radar tervei vannak elrejtve, vigyen el Tokióba. Útközben, ahogy az lenni szokott, a repülőt, amin utazik, lelövik az amerikaiak és csak ő menekül meg. Egy hajó veszi fel, amin lányokat csempésznek ki Japánból. Sugawa megpróbál a lányokon segíteni, de kaland kalandot követ és még a kalózok is megjelennek.


Mai szemmel nézve (és a 10 évvel későbbi felhozatalt is ismerve) mulatságos a kivitelezés. Akárcsak Suzuki Seijun az Underworld Beauty-ban, a rendező és az operatőr igyekezett itt-ott kihívó pózokban fényképezni a főszereplő nőket, elsősorban a csempészek vöröshajú vezetőjét, Mihara Youko-t (aki egyébként később a Female Prisoner -ben és a Zero Woman Red Handcuffs-ban is játszott). Felvonultatnak jópár exploitation jelenetet (korbáccsal verik a jókislányt, akin 1 perccel az eset után nyoma sincs se sérülésnek, se fájdalomnak, egy másik lányról letépik a ruhát, de van alatta egy másik, stb.) és nagy, sokszereplős, lövöldözős leszámolást, számottevő vér nélkül. Ne feledjük, a Sanjuro, amiben először volt látható a későbbiekben a japán akciók jellegzetességévé váló szerteszét spriccelő vér, 1963-ban készült. Szintén nagyon jól szórakoztam a jól láthatóan műteremben leforgatott hajófedélzeti részeken is, akárcsak az egymásra lövöldöző hajómaketteken.


Persze nemcsak ezek a kezdetleges exploitation és trükkfelvétel próbálkozások fakasztanak mosolyt a nézőből, hanem a 19. századi romantikus irodalom hőseihez hasonló módon sztereotipizált hősök is. A 12 prostituált közül valójában csak 11 az, ugyanis az egyikük egy gyámoltalan szűzlány, aki némi trükkök miatt keveredett közéjük. A csempészek vezetőnője tipikus számító, jéghideg nőszemély, aki saját, nem is akármilyen vonzerejével próbál mindig a legjobban kijönni a szituációkból, a férfiakat pedig szokás szerint az orruknál fogva vezeti, leszámítva a főhőst. Azt a főhőst, aki igazi hősszerelmesként megsajnálja a szűzies lánykát és miatta igyekszik megmenteni mindenkit, egyszemélyes hadseregként szembeszállva mindennel és mindenkivel, aki szembejön. Maga John Rambo se csinálta volna jobban!


A rendező és a forgatókönyvíró számomra teljesen ismeretlen volt, mindkettejükhöz csak ezt az egy filmet hozza ki találatként az iMDB. Ettől persze még könnyen lehet, hogy rengeteg más projektnél is közreműködtek, de nem tartoztak a japán filmtörténet nagyjai közé. A színészgárda viszont elég korrekt, hiszen a főszerepet az ekkor még szinte zöldfülű Sugawara Bunta alakította, akit leginkább a Yakuza Papers sorozatból ismer mindenki. A kalózok vezérét a legendás Tanba Tetsurou játszotta, aki több mint 300 szerepet játszott el hosszas karrierje során, a nem akármilyen testi adottságokkal bíró Mihara Youko-ról már volt szó fentebb, a szűzies lánykát pedig Mitsuya Utako formálta meg, akit leginkább Nakagawa Nobuo Hell-jéből ismerhetünk.

A Female Slave Ship mai szemmel nézve tehát egy igencsak naiv és mosolyt fakasztó alkotás, ami jócskán megelőzte a korát. Ha 10 évvel később forgatják le, valószínűleg a legemlékezetesebb pinku eiga-k egyike lenne, így azonban leginkább érdekességként érdemes megnézni, hogy miből is alakult ki a japán filmtörténet egyik legelborultabb műfaja. Zárszóként pedig annyit, hogy 6 évvel korábban készült, mint a „girls with guns” kategória első darabjának tartott hongkongi Come Drink With Me. Igaz, a lányok itt tulajdonképpen csak mellékszereplők, de rengeteget lövöldöznek, úgyhogy tiszteletbeli gwg-ként is lehet tekinteni Onoda Yoshimoto művére.

Eredeti cím:　女奴隷船

iMDB