Már a sexploitation filmeket is nagyon élveztem: megragadott az a gyermeki báj és leplezetlen egyszerűség, amivel a szexualitás és az erőszak témáihoz nyúltak, mint amivel a legkönnyebben nézőt szerezhetnek és a legkönnyebben kielégíthetik a nézők igényeit. Pusztán a filmek léte is szórakoztatott, az, hogy ezeket egyáltalán leforgatták, no és maguk a filmek is.

A Hanzo the Razor még egy lapáttal rátesz erre a műfajra: ez már samurai sexploitation! A történet ugyanis az Edo érában játszódik, szamurájok és korrupt tisztviselők között. Hanzo különbözik a többi korrupt tisztviselőtől: őt nem érdekli, hogy milyen nagy hatalmú embert kell lelepleznie, mindig megpróbálja. Egyébként is különös fickó: minden kínzási módszert, amit használnak, kipróbál magán, nemi szervét pedig, az igazság kardját, különféle módszerekkel edzi. A kihallgatási módszere ugyanis, ha nőkről van szó, az, hogy elkezdi megerőszakolni őket, eléri, hogy élvezzék, majd csak akkor folytatja, ha közben azok beszélnek. Egyébként is kemény fickó: reggelente edzésképpen sziklákat üt ketté és szobrokat döntöget fel a spéci hatalmas vas boxerével. Harcolni ezzel és a hosszú lánc végére kötött súllyal harcol (ősi nindzsa fegyver). A harci jeleneteken és a szexjeleneteken kívül van még nyomozás is (egy szőrtelen ágyékú hölgyet kell megkeresni...) és egy-két vicces rész. A zene pedig a sexploitation zenékre jellemző szabad, dinamikus jazz. Az egyik legzseniálisabb jelenet szerintem a végén van, ahol Hanzo kemény tekintettel lépked az úton, közben egy dalban egy énekes megénekli, hogy Hanzo milyen bátor, szeme az igazságot fürkészi, homlokán kidagadnak az erek és így tovább. A másik kedvencem pedig az volt, amikor azt a tipikus jelenetet látjuk, hogy a kamera repül magasan a város felett, és mintegy végigmutogatja azt, csakhogy itt a város helyett (amit nehéz lett volna felépíteni, no meg azért is, mert helikopter nem volt még akkor, amikor a film játszódik...) egy hatalmas papírra rajzolt térképet látunk, az utcák sávjaival és az épületek üres négyszögeivel.
Politikailag hiperinkorrekt, történetileg egyszerű, mindazonáltal remek szórakozás ez a film, értékét pedig nem kis mértékben az adja, hogy Hanzo-t, a főszereplőt a mesteri Katsu Shintaro alakítja, az igazi Zatoichi.

(imdb)