Az angol cím egy közismert japán kifejezés (helyesen írva bishounen), ami magyarra fordítva nagyjából úgy hangzik, hogy „szép fiú”, esetleg „szép fiatalság”, de inkább az első fedi le a lényegét. Általában olyan fiatal férfiakkal kapcsolatban szokták használni, akiknek vékony testalkata, kicsit nőies arca és szexuális vonzereje nem csak a nők fantáziáját mozgatja meg, hanem bizony a férfiakét is. Ez a divat elsősorban a japán popkultúrában terjedt el igazán, de a gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza szerte a Távol-Keleten. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy sokszor a homoszexualitással is kapcsolatba hozható, így ez az 1998-ban forgatott dráma is ebben a témában próbálkozik újat mutatni.

A téma már csak azért sem meglepetés, mert a 90-es évektől kezdve a társadalom perifériájára szorult karakterekre koncentráló rendező, Yonfan nevéhez fűződik, aki 3 évvel később a másság egy másik ágának, a leszbikus kapcsolatoknak is szentelt egy alkotást Peony Pavilion címmel. A Bishonen alapsztorijához egy jókora botrányt kavart eset szolgáltatta az ihletet, amikor is egy férfinél több mint ezer darab, hongkongi rendőrökről készített meztelen fotót találtak.


A sztori ennek megfelelően homoszexuális férfiak melodrámával teli kalandjait mutatja be. A főhős Jet, aki olyan vonzerővel bír, hogy szinte senki sem tud ellenállni neki, ám ő igazándiból csak egy valakibe szerelmes, mégpedig saját magába. Mindez azonban gyökeresen megváltozik, amikor megpillant egy párt, akiknek a férfi tagjába, Fai-ba első látásra beleszeret. Némi közjátékok után sikeresen egymásra is találnak, ám közben kiderül Fai múltjáról is egy és más. De vajon Jet megtapasztalhatja-e, milyen az, ha valakit igazán szeretnek?


Mint Yonfan rendezései általában, úgy ezen alkotás is elsősorban a remek kinematográfiával tűnik ki. A nagyszerű fényképezésnek köszönhetően az egyébként valószínűleg eléggé alacsony költségvetés ellenére sem tűnik olcsónak a film. Jól átjön a különféle helyszínek hangulata, valamint az a törekvés, hogy minél részletesebben mutassák be a főszereplők lelki világát, na meg persze azt is, hogy valóban „szép fiúk”.


További érdekesség a „szexjelenetek” ábrázolása is, amiket azért a legutolsót leszámítva nem vitték túlzásba, feltételezhetően azért, hogy az egyébként (nagy valószínűséggel) hetero színészeket megkíméljék az esetleges kellemetlenségekért. Emiatt is érték kritikák a filmet, mondván, hogy nem elég merész, bár szerencsére nem elsősorban a megbotránkoztatás volt a rendező célja. Szóval az egyes jeleneteket mindössze az „összeborulásig” láthatjuk, leszámítva a legutolsót, amiben Stephen Fung és Daniel Wu (aki ezzel a szereppel indította be a karrierjét) ennél jóval tovább megy. Meglehetősen fura volt ilyen nárcisztikus szerepeket alakítva látni az egyébként általában kungfu harcosként „ténykedő” Fung-ot, nem is beszélve Daniel Wu-ról és a 2000-ben Hongkongban a „Legszebb Fiatal Férfi”-nek megválasztott, de inkább énekesként ismert Terence Yin-ről.


Ugyan sosem jöttem rá, hogy miért, de a homoszexualitással foglalkozó történetek általában sikerrel szoktak szerepelni a különféle filmfesztiválokon. Nem volt ez másképp a Bishonen esetében sem, többek között a Torontói, a Berlini és Tokiói filmfesztiválon is bemutatták, a Milánói Nemzetközi Leszbikus és Meleg Filmfesztiválon pedig elnyerte a legjobb film díját is (ez utóbbi mondjuk nem akkora szenzáció). Mindent egybevetve azonban (beleszámítva az ösztönös ellenérzéseimet a témával kapcsolatban is) a film mindössze a „nézhető” kategóriába tartozik, leginkább amiatt, mert nehéz azonosulni a szereplőkkel, bár az a világ, amiben és ahogy élnek érdekes, továbbá dícséretre méltó az a törekvés, ahogyan a karaktereket valóban emberinek ábrázolják, nyoma sincs a gagyi vígjátékokra jellemző tökkelütött meleg figuráknak. Akit érdekel a téma (és tetszett neki a Gohatto, valamint a Happy Together), annak megéri erre is rászánni az időt, aki inkább a színészek miatt nézné meg, az inkább hagyja ki, Wu és Fung kungfu harcosként, vagy éppen triádtagként kellemesebb látvány.

iMDB