The Gods Must Be Crazy In China Too (Fei jau chiu yan) (1994)
Azt szokták mondani, hogy felnőtt fejjel ne vásárolja meg senki sem a gyerekkori álomautóját, bármennyire rajongott is érte fiatalon, mert óriási csalódás fogja érni, hiszen a kor hangulata már nem jön vissza vele. Ez persze nem minden esetben van így, főleg a veterán verdák kivételek ez alól, de valahogy így éreztem most, amikor immáron valamelyest gyakorlott ázsiafilmesként újranéztem a kábeltévés (videós?) korszakból jó emlékként bennem maradt hongkongi Istenek a fejükre estek „folytatást”. Azt kell mondjam, az iMDB-s 2.6-os értékelés helytálló, egyben tökéletes példa a film arra, hogy hogyan lehet elrontani egy egyébként zseniális ötletet.
A zseniális ötlet persze nem Hongkongból származik, hanem egyenesen Dél-Afrikából, ahol Jamie Uys filmrendező elzarándokolt még 1980-ban a Kalahári sivatagba (ami már ugye nagyrészt Namíbiában van) és leforgatott egy remek vígjátékot, amiben a civilizált ember vadonba kerülésének keserveit figurázták ki, élesen szembeállítva a helyi őslakók, azaz a busmanok természetes bölcsességével. A sztori, ami az Egyesült Államokban akkora siker lett, hogy három éven át, megállás nélkül vetítették a mozik, megért egy folytatást is 9 évvel később, majd ki tudja milyen okból (a hongkongi folytatásból kiindulva valószínűleg valami Afrikával kapcsolatos tárgyalás lehetett a dolog mögött) mind a rendező, mind a filmrajongók kedvencévé vált busman, név szerint N!xau elkeveredett Kínába.
Ha pedig már ott voltak, lecsaptak rájuk a helyi filmesek és három, azaz három darab Istenek a fejükre estek spin off-ot is kisajtoltak belőlük. Sajnos, vagy szerencsére a háromból csak a most tárgyaltat láttam, ami a legutolsó és valószínűleg a legdebilebb közöttük. Először 1991-ben Billy Chan készített a busmannal egy Mr. Vampire paródiát, amiben még a nagy Lam Ching-Ying is eljátszotta a szokásos vámpírvadász szerepét, majd két évvel később Wellson Chin sem hagyta ki a lehetőséget, bár a Crazy Hong Kong 3.2-es iMDB átlaga már nem túl bíztató. A legutolsó, most tárgyalt darabot a méltán ismert és elismert Cho Kin-Nam rendezte, akinek tehetségtelensége már a legelső pillanatoktól kezdve nyilvánvaló.
Maga az alapötlet, hogy a kis busman Kínában rohangászik és az Afrikából hozott tudását kamatoztatja, ahol csak lehet, tulajdonképpen zseniális. Azonban az, hogy a stáb itt már vásári bohócot csinált belőle, sajnálatos. Valószínűleg N!xau tudatában sem volt mindennek, így a valaha készült egyik leginfantilisebb és legütődöttebb vígjátékhoz adta a nevét. Pedig a sztoriból egész sokat ki lehetett volna hozni, ha nem az olcsó és gagyi poénok felé viszik el a hangsúlyt. Szóval a kis busmant egy, a Kínai Nagy Faltól startoló futóverseny szedett-vedett csapata veszi pártfogásba, hogy őt szerepeltetvén nyerjék meg az 1 millió dolláros fődíjat, ám a versenyzők között egy pandákra hajtó vadász és annak brigádja is „elrejtőzik”. Az események pedig úgy alakulnak, hogy N!xau és dzsungelbeli beszélő(!!!) barátai sem maradnak restek a pandamentésben.
A stáb óriási hozzá nem értése már ott szembetűnő, hogy a busmant egyszerűen leszinkronizálták kantonira, aki így „folyékonyan” beszélgethet a dagadt kínai menedzserével. Ekkora hülyeséget... A Kalahári sivatagban megtanult „trükkjeiből” elsősorban arra helyezték a hangsúlyt, hogy milyen jól tud futni, ami finoman fogalmazva is dilettanciáról tesz bizonyságot. A többi tudását debil poénokra vették (zuhany a dzsungelben, farkasüldözés tűzzel, beszélgetés a csimpánzzal, miegymás), képtelenek voltak ugyanolyan szeretettel és valósághűséggel ábrázolni, mint Uys tette korábban. A nem éppen politikailag korrekt poénkodás a bőrszínével kapcsolatban már csak hab a tortán, persze ez hongkongi filmnél megszokott dolog, lásd csak a hasonló gegeket Lau Ching-Wan-nal kapcsolatban. Sokan szidják Wong Jing-et, hogy rosszak a filmjei, de száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ő egy élvezhető kis marhaságot hozott volna össze ebből, amiben nem a rettenetesen debil, gyermeteg poénok viszi a prímet.
Szóval a kis busman figurájából adódó számtalan lehetőséggel nem tudtak élni a forgatókönyvírók. Sajnos a többi szereplőével sem. Egy film, amiben olyan híres színészek kapnak szerepet, mint a szépséges Gloria Yip és Cynthia Khan, továbbá Cheng Pei-Pei és Kent Cheng, némi színvonalat elvárna azért az ember. Ehelyett őket is csak sima debil karakterekként kezelik. Gloriából annyit látott a rendező, hogy nagyon szép, tehát tök mindegy, mit csinál, csak mosolyogjon. Cynthiáról annyit tudott, hogy jól kungfuzik, tehát őt kungfuztatja, valamint beöltöztette egy „misztikus” maskarába. Kent-ről az a kép volt meg benne, hogy dagadt, tehát akkor legyen disznó, Pei-Pei pedig kemény, határozott, tehát akkor itt is szigorúnak kell lennie. Hurrá!
Ez persze még nem minden, a csúcs az egészben a dzsungelharc, amiben mindamellett, hogy a valaha leforgatott egyik legkreténebb kungfujelenetet élvezhetjük végig, még egy komplett cirkuszra való, trükkök garmadájával jelentkező állatsereglet is bemutatózik. Ez önmagában még nem lenne probléma (az idomított pandák talán a Kínai Nagycirkusz állományába tartozhattak, hiszen nem hinném, hogy bármelyik jött-ment vándortársulat tarthatott belőlük), de hogy a vadállatok között egy csapatra való kiskutya is közreműködik, az újabb fejfogásra ad lehetőséget.
A Föld immáron több mint 5 éve halott leghíresebb busmanja ezzel a filmjével tehát nem váltotta meg a világot, ez azonban a legkevésbé múlt rajta. A forgatás után visszament a sivatagba és földműveléssel foglalatoskodott, valamint tehenészkedett. Jól tette, elvégre az volt az ő világa. Cho Kin-Nam viszont még jópár remekművel járult hozzá a hongkongi filmművészet legmélyebb bugyraihoz, ha ennél sikerült rosszabbat alkotnia, akkor valóban nagy rendező.
iMDB