Hsiao-hsien Hou (Flowers of Shanghai, Café Lumiere, Three Times), ezredfordulóra készített filmje, mint ahogy arra a francia és amerikai fordítók a címben rámutattak. Hounak ez a második filmje, amit látok, s mindkettőt valaminek az alkalmából forgatta: ezt a már említett okból, a Café Lumiere-t meg Ozu születésének 100. évfordulójára, s ez nem biztos, hogy jót tett e munkáknak.

A téma: egy lány élete az ezredfordulón. Talán túl sok személyiséget akart egy emberbe zsúfolni, vagy éppen ellenkezőleg, a mai emberre jellemző kiüresedést akarta bemutatni, de valahogy az egész túlságosan semmilyen. Mintha átmennénk a szomszéd 20 év körüli lányhoz és valami szociográfiai filmet készítenék róla. Nem mondom, hogy ebben bármi rossz lenne, de akkor tényleg legyen dokumentarista, és ne játékfilm. Ha arról az oldalról közelítünk a filmhez lehet izgalmas, így fikcióként számomra viszont elég unalmasnak tűnt.
Mindenképpen hangulatfilm, arra kérné a nézőt, hogy átélje a főszereplő érzelmeit, de nehezen sikerül beleilleszkedni a lány bőrébe. Túl átlagos. Persze az is lehet, hogy túl sok ilyen embert ismertem már és ezért nem ment, könnyen meglehet. Látszik a rendező érzékenysége, profizmusa, de valahogy számomra nem jött át az atmoszféra, vagy legalábbis túl ismerős volt ahhoz, hogy lekössön. Túl sok céltalan fiatal él az ember körül, aki esténként betép, lemegy tompulni egy rave, trance, vagy goa partira, emberi érzelmekre képtelen, önös lény. A zene egyébként kiemelkedően jó, és nekem sokat segített, hogy végigüljem a filmet. Bár csak a lány által látogatott és az otthon hallgatott zenékre koncentrál, saját soundtrackje nincs, ezek a számok a folyamatos tuca-tuca mellett mégis valahogy légies hangulatot árasztanak, számora egy két képpel egyetemben az egyetlen atmoszferikus elemet képviselték.
Bár nem tudom méltatni ezt a filmet, nem szeretnék senki elrémíteni, mindenképpen átlagon felüli alkotás, ami megválogatja nézőit. Engem sajnos kiszórt.