Perfect Education 2: 40 Days of Love (Kanzennaru shiiku: Ai no 40 nichi) (2001)
Készült: 2007. augusztus 22. szerda, 14:05 | | 
| 
| Perfect Education 2: 40 Days of Love (完全なる飼育：愛の４０日) (2001)
A történet főszereplője egy 17 éves lány, Tsumura Haruka, aki gyakorlatilag magára hagyatva éldegél, mert apja meghalt, anyja késő estig dolgozik, öccse pedig sosincs otthon. Kedvelt elfoglaltsága kisétálni a folyópartra, ahol egyszer UFO-t is látott és azon ábrándozik, hátha az idegenek elviszik. Idegenek helyett azonban egy férfi érkezik, aki betuszkolja a lányt a kocsijába és innentől az első részben láthatóhoz hasonlóan folytatódnak az események.
Több szempontból nézve is érdekesebb a film, mint elődje. Először is érthetővé van téve a lány oldaláról az, hogy miért is kezd érzelmileg vonzódni elrablójához, továbbá végig érezhető, hogy mind a két ember a maga módján szánalomra méltó, magára maradt, emberi kapcsolatokat kiépíteni képtelen valaki, akik egy ilyen nem éppen engedélyezett módon találnak egymásra és a lebukásukkor is inkább szánalmat váltanak ki a nézőből, mintsem azt, hogy „na végre elkapták azt a szemetet”. Akárcsak az első részben, itt is bemutatják, hogy a férfi, ha akarna, vagy merne, találna magának társat a „hagyományos” módon is (nem is akármilyet), de mégsem ezt választja, mert a kiutat teljesen másban látja. Az első rész vidám zenével telezsúfolt, humorosra vett hangulatát szerencsére elhagyták, ezúttal egy jóval álomszerűbb, afféle „mintha meg sem történt volna” érzet jön át a képernyőn. Mindezt az is erősíti, hogy az egész esetről múltidőben beszél a lány, hiszen úgy kapunk betekintést a történetbe, ahogyan a pszichológussal (pszichiáterrel?) ismerteti a vele kapcsolatos eseményeket.
Természetesen ezúttal is a drámai rész van előtérbe helyezve, így aki a sexploitation elemek miatt nézné meg a filmet, az inkább ne tegye. Kevés erotikus jelenetet illesztettek bele a történetbe, ráadásul azok többsége sem túlzottan látványos. A színészi játék megfelel a követelményeknek, az elrabolt lányt alakító Fukami Rie jóval hitelesebb a szerepben, mint az első részben Kojima Hijiri volt. Az emberrablót a Samurai Fiction-ből ismerős Hida Yasuhito játszotta, míg ismét látható a képernyőn az első részbeli „kollégája”, Takenaka Naoto, aki ezúttal a pszichológust (pszichiátert?) alakítja.
Összefoglalva a sorozat második része is távol áll attól, hogy nagyon jó filmnek tekintsük, de a közepesnél egy kicsit talán jobban sikerült, elsősorban az ezúttal érthető és hihető motivációk miatt. Akit érdekel a téma, az nem fog csalódni benne. Zárszóként pedig néhány szó a regény írónőjéről, Matsuda Michiko-ról: azt írják róla a WikiPedia-n, hogy regényeiben a szülőhelyén megtörtént eseményeket dolgozza fel és „non-fiction” írónak tartják. Biztos nem panaszkodott arra sohasem, hogy nem zajlik az élet arrafelé…
iMDB
Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki hiteltelennek tartotta a sorozat első részét. A folytatás, ami egyben Matsuda Michiko leghíresebb regényének a filmváltozata, úgy készült, hogy az írónő felügyelte és ellenőrizte a forgatókönyvet, hogy minél inkább megfeleljen a könyvben leírtaknak. Lehet, hogy emiatt, de az is lehet, hogy maga a forrásul szolgáló könyv sokkal életszerűbb, mint a két évvel korábban filmre vitt történet, a 40 Days of Love jóval hitelesebb annál.
A történet főszereplője egy 17 éves lány, Tsumura Haruka, aki gyakorlatilag magára hagyatva éldegél, mert apja meghalt, anyja késő estig dolgozik, öccse pedig sosincs otthon. Kedvelt elfoglaltsága kisétálni a folyópartra, ahol egyszer UFO-t is látott és azon ábrándozik, hátha az idegenek elviszik. Idegenek helyett azonban egy férfi érkezik, aki betuszkolja a lányt a kocsijába és innentől az első részben láthatóhoz hasonlóan folytatódnak az események.
Több szempontból nézve is érdekesebb a film, mint elődje. Először is érthetővé van téve a lány oldaláról az, hogy miért is kezd érzelmileg vonzódni elrablójához, továbbá végig érezhető, hogy mind a két ember a maga módján szánalomra méltó, magára maradt, emberi kapcsolatokat kiépíteni képtelen valaki, akik egy ilyen nem éppen engedélyezett módon találnak egymásra és a lebukásukkor is inkább szánalmat váltanak ki a nézőből, mintsem azt, hogy „na végre elkapták azt a szemetet”. Akárcsak az első részben, itt is bemutatják, hogy a férfi, ha akarna, vagy merne, találna magának társat a „hagyományos” módon is (nem is akármilyet), de mégsem ezt választja, mert a kiutat teljesen másban látja. Az első rész vidám zenével telezsúfolt, humorosra vett hangulatát szerencsére elhagyták, ezúttal egy jóval álomszerűbb, afféle „mintha meg sem történt volna” érzet jön át a képernyőn. Mindezt az is erősíti, hogy az egész esetről múltidőben beszél a lány, hiszen úgy kapunk betekintést a történetbe, ahogyan a pszichológussal (pszichiáterrel?) ismerteti a vele kapcsolatos eseményeket.
Természetesen ezúttal is a drámai rész van előtérbe helyezve, így aki a sexploitation elemek miatt nézné meg a filmet, az inkább ne tegye. Kevés erotikus jelenetet illesztettek bele a történetbe, ráadásul azok többsége sem túlzottan látványos. A színészi játék megfelel a követelményeknek, az elrabolt lányt alakító Fukami Rie jóval hitelesebb a szerepben, mint az első részben Kojima Hijiri volt. Az emberrablót a Samurai Fiction-ből ismerős Hida Yasuhito játszotta, míg ismét látható a képernyőn az első részbeli „kollégája”, Takenaka Naoto, aki ezúttal a pszichológust (pszichiátert?) alakítja.
Összefoglalva a sorozat második része is távol áll attól, hogy nagyon jó filmnek tekintsük, de a közepesnél egy kicsit talán jobban sikerült, elsősorban az ezúttal érthető és hihető motivációk miatt. Akit érdekel a téma, az nem fog csalódni benne. Zárszóként pedig néhány szó a regény írónőjéről, Matsuda Michiko-ról: azt írják róla a WikiPedia-n, hogy regényeiben a szülőhelyén megtörtént eseményeket dolgozza fel és „non-fiction” írónak tartják. Biztos nem panaszkodott arra sohasem, hogy nem zajlik az élet arrafelé…
