Ami Európában Shakespeare Rómeó és Júliája, Kínában a Butterfly Lovers, az Japánban a Sonezaki shinjuu.

Eredetileg egy bunraku, azaz bábjáték formájában vált ismertté és népszerűvé, először 1703 június 20-án mutatták be, szerzője pedig a nemes egyszerűséggel csak japán Shakespeare-nek nevezett Chikamatsu Monzaemon volt. Chikamatsu mintegy 30 éves pályafutása során több mint 100 bunraku történetet írt meg, a legnépszerűbbek ezek közül a sokat kritizált, kettős öngyilkosságot bemutató darabok voltak. A kritikák alapját az adta, hogy akkoriban a darabok hatására rengeteg fiatal pár választotta a menekülés ezen formáját. A mozgóképes változat ilyen kritikát már nem kapott, igaz, másmilyet sem nagyon, mert ahogy az borítékolható, igencsak jól sikerült.

Ha szigorúan vesszük górcső alá ezt a filmet, ugyanazt mondhatjuk el róla, mint a többi nagy klasszikus műről. Mai szemmel nézve kicsit lassú, kicsit unalmas, kicsit tanmesés, de igen hamar kiderül, hogy örökérvényű problémákat boncolgat. A sztori két főhőse Ohatsu, a gyönyörű prostituált és Tokubei, a szorgalmas, jóravaló fiatal kereskedő. Mivel két külön világban élnek, szerelmük nem teljesedhet ki, hiszen ha Tokubei ki is vásárolja Ohatsu-t a bordélyból, akkor is mindenki szemében rangon aluli partnere lesz. De ha még csak ennyi lenne a bonyodalom... A legszebb része az a történetnek, ahogy bemutatják, hogy mindkettejükre gazdag és nyugodt élet várhat, ha lemondanak szerelmükről, azonban ők mégsem a könnyebb utat választják. A történet kidolgozása egyébként nagyon részletes, minden apró részletet kibontanak, hogy a néző teljesen átélhesse a helyzetet. Ohatsu valóban kilátástalan sorsúnak tűnik, Tokubei azonban részben saját naivitásának is áldozata lesz, ez utóbbi miatt éreztem leginkább a tanmesés jelleget.

A technikai kivitelezés és a túlzásba vitt színészi játék következtében elég hamar olyan érzése lesz a nézőnek, mintha nem is mozifilmet, hanem egy színházi előadást nézne. A 4:3 standard tévés képarány és a minden szűrőt nélkülöző operatőri munka paradox módon hozzáad a hangulathoz (pedig ugyanez a technika teljesen tönkrevágta például a Female Ninjas-t). A színészek túljátszott gesztusai, sima beszéd helyett kiabálásba hajló dialógusai (nézzétek csak meg Kuheiji tombolását) szintén a színházat (esetünkben a kabukit) idézik. Ezzel szöges ellentétben áll a zenei aláfestés, ami a 70-es évek jellegzetes blues hangzását hozza, abszolút nem korhű, de hatásos. A szerző és előadó egyébként a férfi főszerepet játszó Uzaki Ryuudou és kisegyüttese, a Ryuudou gumi.
Ami miatt szintén megkérdőjelezhetetlenül 70-es évekbeli alkotás, az a játékos erotika beleillesztése a sztoriba. A rendező, Masumura Yasuzo a jó kis yakuzás akciók mellett olyan produkciókkal szerzett tapasztalatot az erotika terén, mint az A Lustful Man, a Red Angel, a Sex-Check és a Blind Beast, így nem meglepő, hogy itt sem hagyta ki a lehetőségeket. Hogy egy ilyen klasszikusba feltétlenül szükségesek voltak-e, abban nem vagyok biztos, de az éjjeli lámpás rész valóban nem rossz.
A fentiek mind-mind érdekesek a film szempontjából, de gyaníthatóan mindenki egyetlen egy név miatt ül le majd elé megnézni. Kaji Meiko. Ahogy fentebb már írtam, a színészi játéka messze nem olyan visszafogott ezúttal, mint leghíresebb filmjeiben, azonban tökéletesen beleillik a produkcióba. A színházi játékot idéző alakításával négy nagydíjat is bezsebelt, egyértelműen felülmúlta Uzakit.
A Sonezaki shinjuu tehát egy igazi klasszikus, a szó legnemesebb értelmében. Ha maga a sztori mára kissé veszített is fényéből, a színpadias alakítások, a gyönyörű, színes kosztümök és díszletek, a nagyszerű zene emlékezetessé teszik a mozit. Arról nem is beszélve, hogy ez az igazi, hamisítatlan, őszinte japán románc, nem pedig a mostani sekélyes, megríkatni szándékozó melodrámák.

Eredeti cím: 曽根崎心中
iMDB