Sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán írjak-e bármit erről a filmről, végül mégiscsak rászántam magam. A cikkben írtakat kéretik fenntartásokkal kezelni, mert nem tények, hanem csak a benyomásaimat tükrözik és arra bíztatnék mindenkit, szóljon hozzá a cikkhez, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre. Ami tény: ha minden igaz, ez az első hivatalos, nagyköltségvetésű, látványos hongkongi remake-je egy hollywoodi akciófilmnek. Felemás elvárásokkal ültem le elé, abban biztos voltam, hogy nem szabad sokat várni tőle, de hogy valami ennyire idegen legyen számomra, arra azért nem számítottam.

Mivel eredetileg amerikai történetről van szó, így nem meglepő, hogy a véletlennek köszönhetően a főszereplő egy világméretű bűntény kellős közepén találja magát. Főhősünk, Bob egy szerencsétlen pénzbehajtó, aki a munkáját sem tudja igazán jól ellátni, nemhogy még a családjára is ideje maradjon. Épp a fiához igyekszik, mikor megszólal a telefonja, amiben egy nő kérleli, hogy le ne tegye, mert ő az egyetlen, aki meg tudja menteni az életét. Bob pedig megpróbál felülemelkedni saját korlátain...


A sztorit eredetileg Larry Cohen, a 70-es évek amerikai horror és blaxploitation filmjeinek nagy alakja ötlötte ki, aki későbbi karrierje során forgatókönyvíróvá avanzsált, az írásaiban pedig ugyan kevésbé extrém módon, de továbbra is igyekezett provokálni, valamint társadalomkritikát megfogalmazni. A telefonok valószínűleg nagy hatással voltak rá, hiszen 2002-ben a Phone Booth scriptje, valamint a Connected eredeti változata, a Cellular is az ő nevéhez fűződik.


Akárcsak a Phone Booth, úgy a Connected/Cellular is ugyanarról szól, bár a 2004-es eredeti változatot nem láttam. Az amerikai ember fél. Minden egyes tárgy, ami körülveszi, veszélyeket hordoz magában, mert olyan dolgokkal kerülhet kapcsolatba általuk a tulajdonos, amit nem szeretne. Van egy autónk? Mi van, ha karambolozunk vele? Mi van, ha lerobban a puszta közepén? Belegondolni is rossz. Megszólal a telefonunk? Ismeretlen szám? Atyaúristen, ki keres? Csak nem pécézett ki valaki?


Ez a mentalitás a kínai embertől idegen. Saját kútfőből nem találnak ki ilyesmit, ott ha valakivel valami baj történik, annak oka van, csak úgy nem kerül bele a dolgok sűrűjébe senki sem. Tehát a sztori alapkoncepciójával már nincs minden rendben. Persze ez csak egy film, amivel szórakoztatni akarnak, ráadásul a már jó 10 éve csak kommersz akciókkal jelentkező Benny Chan követte el az egészet, tehát nem kell véresen komolyan venni, de akkor is, miért kelljen nekem hollywoodi sztorit nézni immáron Hongkongból is?


Cohen mester, aki egyébként ezért az írásáért 750000 zöldhasút zsebelt be, nem érte be ennyivel. Igyekezett úgy vezetni a történetet, hogy az elejétől a végéig a hihetetlenség határán táncoljon úgy, hogy még azért éppen beleférjen a hihető kategóriába, azaz benne legyen az amerikai néző számára olyannyira fontos lenyűgözöttség érzése. Főhősünk bajba kerül? Nem gond, úgyis kitalál valami zseniálisat, vagy ha nem, akkor megmenti a szerencséje! Bajba kerül ismét? Semmi gáz, megint ötletel, kicsit átlépi a szabályokat, de erre szükség van. Rosszul választ egy szituációban? Megesik az ilyen, a következőben majd javít. Minden és mindenki ellene fordult már? Ugyan már, az igazság mindig győzedelmeskedik, hiába a mindent behálózó nemzetközi összeesküvés... Ez a tipikus amerikai hozzáállás a dolgokhoz, hiába tűnik lehetetlennek a feladat, akkor is meg kell próbálni végigvinni, az akaratnak pedig meglesz a gyümölcse. Hol van az az elegáns menőség, ami például a Szigorúan Piszkos Ügyek-et jellemezte és amit aztán lebutítottak ugyanerre a szintre a Téglában? Nincs válasz. A két kultúra teljesen eltérő elvárásokat támaszt, ami nem baj, csak miért kell ezt Hongkongban is erőltetni?


A fentiekből egyenesen következik, hogy a forgatókönyv végig a tipikus menetet követi. Főhősünk a véletlennek köszönhetően belekerül a slamasztikába. Elkezdi felgöngyölíteni a szálakat, de sosem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretné, mindig olyan módon kell cselekednie, amit amúgy nem tenne meg, ráadásul újra és újra falakba ütközik, sokszor a már szokásos véletlennek köszönhetően. Egyedül el is bukna, de természetesen akad valaki, aki segít neki. Hogy ő is ugyanilyen falakkal szembesül? Erről szól az élet, nem igaz? Ha csak egy olyan jelenet lenne, ami nem így épül fel, már más lenne az összkép, de sajnos ilyennel nem találkozunk.


A kiindulópont és a történet menete tehát idegen a kínai mentalitástól. Mi a helyzet a szereplőkkel? Véleményem szerint elég jól formálták át őket a helyi körülményekhez, bár a legtöbb dolog magától értetődő. Az egykori nyomozó, mára közlekedési rendőrré lefokozódott zsaru karaktere ennél sablonosabb már nem is lehetne, a rettenetesen egyoldalú, papírmasé figura gonosz nagyon gagyi, Bob és a telefon túloldalán szenvedő nő karaktere még aránylag rendben van.


Hogy árnyaljuk a képet egy kicsit, van annak előnye is, hogy az USA-ból importálták a forgatókönyvet. Ez egyetlen dolgot takar, mégpedig a látványt, aminek Benny Chan amúgy is nagy mestere.  Abba most ne menjünk bele, hogy 10-ből 9 amerikai produkciót a látvánnyal akarnak eladni... Okosan kiválasztott helyszínek, remek operatőri munka, a nyomasztó hangulatot jól aláfestő zenék színesítik az összképet. Az autós üldözés minden valószínűség szerint az eddigi leglátványosabb, amit valaha Hongkongban leforgattak. Hogy ugyanúgy épül fel, mint a többi jelenet? Ez már lehet, hogy csak az én bajom. A bunyók sem rosszak, bár nem hasonlítanak a hongkongi akciókban megszokottakra (ez mondjuk nem baj). A koreográfia Li Chung-Chi érdeme, aki Jackie Chan kaszkadőrcsapatának tagja volt és már jópár éve működik közre Benny Chan rendezéseiben, a harcművészeti múlt nélküli szereplőket is igyekezett egész jól betanítani (lásd a német Ankie Beilke versus Nick Cheung csatát).


Színészi játék: mint az utóbbi 1-2 évben egyre inkább megszokhattuk, eltűnőfélben vannak a színtiszta hongkongi produkciók, mind jobban előtérbe kerül az óriási mandarin nyelvű piac. Ennek megfelelően a hongkongi szupersztár Louis Koo mellett (aki jól adja a korlátaival küzdő főhőst) a főbb szerepeket a kínai Liu Ye (sokkal többre hivatott, mint egy ilyen béna karakter eljátszása, én inkább Wu Jing-et szerepeltettem volna helyette), a tajvani popdíva, Barbie Hsu, valamint a jó kapcsolatai révén újra és újra nagy szerepet kapó Nick Cheung játsza. A jó öreg Nick amúgy láthatóan jól érezte magát a sablonkarakter bőrében, egyértelműen ő a fénypontja az egész sztorinak.


Véleményem szerint a Connected az a 2008-as blockbuster, ami a leginkább megosztja a nézőket. Akit nem zavar (vagy nem veszi észre) az amerikai mentalitás és az amerikaiasan felépített történet (kevés hollywoodi filmélményemből merítve a Féktelenül például egy az egyben ugyanígy épül fel), annak nagyon fog tetszeni, míg aki ezek elől menekült át az ázsiai filmek világába (lehet, hogy csak jómagam), az nagyon fog fújni rá. Nálam a látvány sem menti meg a Connected-et attól, hogy az idei év legnagyobb csalódásának tartsam, hiszen nem több, mint egy hollywoodi film hongkongi szereplőkkel, ám valószínűleg a viszonylag nagy box office bevétel, valamint Benny Chan motivációi épp elég okot fognak szolgáltatni arra, hogy ne ez legyen az egyetlen remake, amit amerikai filmből forgatnak le.

iMDB