A koreai szórakoztatóipar feletti kormányzati ellenőrzés a hetvenes évek második felében tetőzött. Kis híján eltörölve például az épp erőre kapó helyi filmgyártást is, nem véletlenül hivatkoznak erre az időszakra csak úgy, mint "a tél a hatvan éves koreai film történetében". A Pak Csong Hi (Park Chung-hee, lásd Az elnök utolsó durranása - The President's Last Bang) vezette rendszer a nemzet megújításának jelszava alatt totális kontrollt gyakorolt az átlagemberek mindennapjai felett. Az öncélú, szórakoztató vígjátékokat betiltották, a jóízlés és a tradíciók védelmében cenzúra működött. Az eredmény: a harmadára csökkent az eladott mozijegyek száma.
Ezen túlmenően "a Pak Csong Hi-korszakban sorozatos kampányok folytak az úgynevezett lumpen elemek ellen. Elég volt az átlagosnál hosszabb hajviselet vagy egy kisebb tetoválás, s az illető máris az országszerte működő átnevelő táborok egyikében találta magát." (A korszakról bővebben lásd Csoma Mózes 2008-as hiánypótló Korea - Egy nemzet, két ország című könyvét.)

A modern zenei irányzatokat tiltották, a közerkölcs és az ifjúság védelmében pedig tiltólistára tettek több ezer zeneszámot. Miközben a lázadó tinédzserek számára a farmer és a gitár vált státuszszimbólummá, már csak népzene és a helyi mulatós, a trot szólt a rádiókból.

Rockbanda legyen a talpán, amelyik nemhogy túléli ezt az időszakot, de egyenesen fénykorát éli - a Go Go 70s a mára jórészt elfeledett Devils együttesnek állít emléket. A hetvenes évek elején a koreai közönség nem különösebben ismerte a nyugati zenei trendeket, ám ahogyan Japánban, úgy Koreában is a félszigeten állomásozó jenki kiskatonák közvetítésével először a támaszpontokhoz közeli klubokban szólt, majd onnan kiindulva egyre szélesebb rétegekhez ért el a soul és a rock and roll.

Az egyik amerikai támaszpont melletti klubban alakult Devils 1971 és 1977 között összesen négy lemezt adott ki, és a banda küzdelmes karrierje csúcsán a szöuli éjszakai élet királya lett. Az imidzsüket formáló lelkes groupie, a katonai támaszpontok mellett működő örömlányoktól felbecsülhetetlen értékű kincshez, amerikai női magazinokhoz jutó Mimi pedig a korszak legendás stílusikonjává vált. Azonban az előbb tűrt, majd később egyre inkább tiltott rockzene csupán a Devils kisebb bűne volt, menedzserüknek köszönhetően ugyanis zseniális húzással játszották ki a minden valamirevaló bulit keresztülhúzó éjszakai kijárási tilalmat.

A hetvenes évek Koreáját megidéző életrajzi film ötlete a filmzeneszerző Bang Joon-seok nevéhez fűződik, aki a korszakban kisgyerekként Beatles-lemezeken nőtt fel. A forgatókönyvet közösen jegyzi Choi Ho rendezővel, a főszerepeket pedig olyan színészekre osztották, mint a Devils frontembereként Jo Seung-woo (The Classic) vagy Mimi szerepében Shin Min-ah (My Mighty Princess).
A katartikus befejezés előtt az egyébként rockzenében utazó Devils sztorja a nosztalgia jegyében olyan hatásvadász elemeket is felvonultat, mint a helyi Szűcs Judit, a koreai diszkókirálynő Lee Eun-Ha örökzöldjének (Éjszakai vonat, 밤차) funkys átirata. Nem véletlenül, hiszen az 1978-as sláger olyannyira közismert, hogy még napjainkban se múlhat esztrádműsor nélküle. De természetesen tengerentúli csemegékből is akad, a Proud Mary-től a Mustang Sally-ig.

A közérthetőség kedvéért archív filmhíradó-részletekkel bőven megtámogatott, blockbusternek szánt zenés film kordokumentumként is megállja a helyét, a nyugati nézőnek ezért lehet különösen érdekes. A helyieknek pedig egyértelműen azért, mert a nosztalgiára rájátszva a filmesek tényleg mindent beleadtak.
Vegytiszta '70-es életérzés az utolsó fűszálig korhű körítéssel, az akaratukon kívül a lázadás szimbólumává vált fiatalokkal.

Előzetes: