Ozut tartják mindmáig a legjapánabb rendezőnek úgy az egyetemes, mint hazája filmtörténetében. Olyan érzékenységgel festette meg korának társadalmát, illetve az abban élők egzisztenciális és lelki világát, mint előtte senki. Mind formanyelve, mind témaválasztása stílusteremtő erővel rendelkezett, s ezeket több nyugati rendező is szinte kultikus tisztelettel övezte. Megrögzött monotemista volt, filmjei központjában szinte mindig a japán család, és annak felbomlása állt. Zseniális módszerrel boncolgatta a családtagok egymás közötti viszonyát, a nemzedékek közti ellentéteket és kapcsolatokat. Mindezt egyre aszketikusabb módszerek alkalmazásával próbálta megvalósítani, formavilága és nyelvezete egyre egyszerűsödött. Rendkívül termékeny rendező, életének hatvan éve alatt mintegy ötvenkét filmet készített. A némafilmmel kezdte, majd rettentő ódzkodva áttért a hangosfilmre, végül színes filmeket forgatott. Ennek ellenére egyre konzervatívabb lett, képi megformálását egyre inkább lecsupaszította. A kamera állványát saját maga tervezte, s az erre helyezett kamerát szinte mindig a tatamin ülő ember szemszögébe állította. Emellett viszont minden kameramozgást megszüntetett, helyette legtöbbször hosszú, festményszerű beállításokat alkalmazott. Az így alkotott képeit is mindig maga rendezte be a legkisebb részletekbe menően. Ez vonatkozott mind a jelmezekre, mind a díszletekre, melyeken mindig ő végezte el az utolsó simításokat. Filmjeiben nincsenek nagy drámai érzelmek, hanem apró részletek halmozásával mutatja be történeteit, melyek ebből kifolyólag meglehetősen lassú ritmusúak, a nyugati néző számára néha unalmasnak is tűnhetnek. Ozu összes alkotása a mindennapi lét síkján mozgó kisemberrel foglalkozik, s így a japánban oly népszerű shomin-geki megteremtőjének is tartják. Filmjei hétköznapi drámákat dolgoznak fel a szegénység szorításáról, a kitörés lehetetlenségéről, a megaláztatásról és a kompromisszumokról.

            Kereskedő családban született Tokióban, négy testvére között ő volt a második. Gyermekkorát nagyszüleinél töltötte, ahol apjától távol önfejű, iskolakerülő fiú vált belőle. Kobéban járt kereskedelmi iskolába, illetve helyette moziba, majd vidéken tanítóskodott.  1923-ban, rokoni segítséggel kapott állást az egyik legnagyobb filmvállalatnál, a Shochikunál, mint segédoperatőr. Kétéves katonai szolgálatának felét korházban töltötte, mivel tuberkolózist szimulált, majd a nonsense komédiák mestere, Tadamoto Okubo asszisztense lett.  Rendezőként 1927-ben debütált egy kosztümös filmmel (A bűnbánás kardja, 1927), mely élete egyetlen ilyen típusú alkotása lett, s melyet Ozu be sem fejezett katonai behívója miatt. 1928-tól kezdte kialakítani saját stábját, az ekkor kedvelt amerikaias tucatkomédiák gyártásával, de igen korán megjelentek a már elég sajátos hangvételű művei is, mint Az egyetemet elvégeztem, de...(1929), az Egy tisztviselő élete (1929), a Kórus Tókióról (1931), és a Megszülettem, de... (1932).

Ezen korai alkotásai közül a legjellegzetesebbnek tartott műve a Kórus Tokióról (1931), ami nagyon jól érzékelteti a japán és a nyugati film különbségeit. A történet központjában egy nős, két gyermekes családapa áll, aki foglalkozására nézve biztosítási ügynök. Ezt az állását viszont elveszti, ugyanis szóvá meri tenni az egyik kollégája elbocsátását. A sors fintoraként az a tornatanár ad neki munkát, akit gyermekkorában annyira lenézett, s megaláztatását az is súlyosbítja, hogy már a tanár is vendéglőssé deklasszálódott. Az immár szendvicsemberként dolgozó férjet, mind felesége, mind gyermekei megvetik, de megőrizve tartását, s egy régi barátja segítségével végül angoltanári álláshoz jut. Bár ez a történet első hallásra nagyon európainak, illetve amerikainak tűnhet, észre kell venni, hogy ez a film nem a pénzről szól. Ugyanis nem az az általános gondolat fogalmazódik meg benne, hogy akinek nincs pénze az csak önnön hibájából szegény. Azzal, ahogy bemutatja hősének lecsúszását, hogy hogyan lesz senkivé, illetve hogyan veszti el megbecsülését, Ozu a szellemről és az erkölcsről beszél. Jellegzetes japán társadalmi norma, hogy az apának mind fizikailag, mind szellemileg a család többi tagja felett kell állnia. A főszereplő azért válik hőssé, mivel családja megvetése ellenére fenn tud maradni, s mindent megtesz azért, hogy a saját és így családja megbecsülését is visszaszerezze.

            Hasonló témát dolgoz fel az egy évvel később született Megszülettem, de... (1932). Ez a film a rendező saját ötletéből jött létre, s azt először vígjátéknak szánta, mely gyerekekről szólt volna felnőtteknek, azonban a forgatás során egyre komorabb hangvételűvé vált. Mire elkészült, lényegében egy felnőttekről szóló dráma lett belőle. A főszereplő ismét egy hétköznapi ember, egy tisztviselő és kétgyermekes családapa. Ahhoz, hogy állását megőrizze folyamatosan hajbókolnia és bohóckodnia kell öntelt főnöke előtt. Természetesen családja eltartása érdekében kénytelen belemenni ebbe a megalázó játékba, ám egyszer fiai véletlenül észreveszik azt. Számukra először teljesen érthetetlen amit látnak, mivel a főnök fia az iskolában minden kétséget kizáróan elismeri az ő erejüket és fensőbbségüket. Nem telik sok időbe azonban, hogy rájöjjenek az igazságra, s ekkor sokként hat rájuk a felismerés – megsértődnek apjukra. Az hiába magyarázkodik – azért kellett ezt tennie, hogy legyen mit enniük – az életben tapasztalatlan fiúkra nem tud hatással lenni. Itt is látszik, hogy Ozu nem megdöbbenteni akar, sem drámai elemekkel könnyeket csalni a néző szemébe. Filmjei apró, lényegtelennek tűnő részletekből állnak, melyek nélkülözhetetlenek az élet teljességének feltárásához. Ez a rendező célja, mikrorealisztikus pontossággal bemutatni mindennapi hőseinek életét, drámáit. Nagyon fontos ezért az, hogy e részletek milyen képet festenek: ezek a hősök nem lázadók, nem harcosok, mint a nyugati filmekben. „Amikor rosszra fordul az ember sorsa, néha kénytelen a nem jó dolgoktól is függőségbe kerülni” – mondja a Kórus Tokióról főszereplője az angoltanári állást rendelkezésére bocsátó barátjának. A Megszülettem, de... apja,  bár először megveri gyermekeit tehetetlen dühében, mikor azok nem értik meg érveit, de mindhárman képesek a kibékülésre. Mikor letisztázták maguk között a történteket, az apa megkönnyebbülten szállhat be a főnök kocsijába, hogy folytathassa a bohóckodást, fiai pedig, miután belekóstoltak az élet bonyolultságába és igazságtalanságába, újult erővel terrorizálják tovább áldozatukat.

            Ozu jól ábrázolja azt a megértést, ami a patriarchális apából baráti apát képes formálni. Fiaival kölcsönösen vigyáznak arra, hogy ne bántsák meg egymást, és teljes szolidaritásban tudjanak élni. Egyedül így lehetséges ugyanis, hogy a szereplők meg tudják emészteni az apai tekintély-, s hogy fel tudják dolgozni a gyermeki illúzióvesztés tragédiáját, hogy egy család maradhassanak. Ebben a mozzanatban összpontosul mindaz, amit a japánok a shomin-gekiben annyira szeretnek: a mindennapok kis hősiessége, az az erőfeszítés, amit a kisember elkövet a puszta életben maradásért, a folyamatos megpróbáltatások elviseléséért, hogy a család iránti odaadásuk töretlen maradhasson. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy a nyugati filmekkel ellentétben itt a nyomorúságos élet bemutatásában nem a nyomoron van a hangsúly, hanem azon, hogy hogyan próbálja az ember minden körülmények között biztosítani  a számára kielégítő, teljes életet. Ennek az életnek az e felfogás szerinti értelmezésében nem kell tökéletesnek lennie, a lényege, hogy biztosítsa az egyén számára az elégedettséget, mások és önmaguk megértését. A Megszülettem, de...gyerekeinek is egyszer be kell illeszkedniük a társadalomba, s talán sikerült megérteniük, hogy a dolgok rendjén változtatni nem lehet, legfeljebb érzelmileg felülemelkedni. Az “ilyen az élet” nem feltétlenül rossz értelembe vett elfogadása a mono no aware filozófia egyik alapköve, s emellé társul az az összetett, keserédes érzés, melyet Ozu a tragikum és a komikum furcsa egyvelegével tár elénk. E filmjét, mely még némafilmnek készült, s benshik  tolmácsolásában adták elő, már az év legjobb alkotásának választották hazájában, így Ozu megindulhatott kultuszteremtő útján.

            A ’30-as években már ő is kénytelen volt szembenézni a hangosfilm rohamos terjedésével, bár talán ő állt ellen legtovább annak csábításának. Bár tett egy erőtlen kísérletét még 1932-ben (Míg újra találkozunk), de ez a filmje nagyot bukott, s ezért némafilmek egész sora követte. Jellemző Ozu konzervativizmusára e lépése, de elítélni nem lehet érte, hiszen egyrészt e beállítottsága tette a legnagyobb hatást művészetére, másrészt nem elhanyagolható az a nyomás sem, melyet az állásukat sorra elvesztő benshik, köztük saját bátyjának helyzete,  terhelt a rendezőre. Némafilmjei egyébként a korszellemnek megfelelően a lumpenrétegek felé fordultak, s elég kevés sikernek örvendtek. Általában mind Ozu gyermekkorának helyszíneire kalauzolják el a nézőt, Tokió külvárosába, a Fukugawa partjára.

             E filmjei közül csak az un. Kihachi-filmek emelkednek ki, melyek főszereplőjükről kapták nevüket, akit mindig Sakamoto Takashi alakított. A figura megformálására egy valóságos személyt vett alapul, akinek legjellemzőbb tulajdonsága, filmbeli alteregójához hasonlatosan, szélsőséges könnyelműsége. A Csapongó képzelet (1933) a sorozat első filmje, mely egy szerelmi háromszög történetét dolgozza fel. Kihachi egy özvegy családapa, bár jelleméből kifolyólag merőben különbözik az Ozu eddigi filmjeiben megismertektől. Gyermekét elhanyagolva udvarolni kezd egy önhibáján kívül hajléktalan, de csinos lánynak, aki azonban nem belé, hanem barátjába szerelmes. Mikor ez kitudódik, köznevetség tárgyává válik, s fia is elhatárolódik tőle. Hogy ezt ellensúlyozza, illetve hogy könnyítsen bűntudatán, tetemes mennyiségű zsebpénzzel ajándékozza meg gyermekét. Ez természetesen nem segít a helyzeten, sőt a fiú a pénzen betegre eszi magát. Persze mind a lányban, mind pedig a barátban lelkiismeret furdalást ébresztenek a történtek, ezért mindketten megpróbálják előteremteni a gyógykezelésre szükséges pénzt. A lány, helyzetéből kifolyólag, prostitúcióra adná fejét, de a barát őt megelőzve kölcsönt vesz fel uzsorakamatra, illetve megesküszik rá, hogy ledolgozza. Egy építkezésre szegődik, a film végén azonban Kihachi száll fel a hajóra helyette, de a honvágytól vezérelve a tengerbe ugrik, s visszaúszik gyermekéhez.