Rendező: Kenji Misumi

Főszereplők: Takahashi Hideki; Ogata Ken; Matsuzaka Keiko

(1974; színes; 159 perc)

Sughi Toranasuke gyermekként fölöslegesnek érzi magát a családjában és öngyilkos akar lenni. Egy szamuráj megmenti, magához veszi, felneveli és megtanítja a kardforgatásra. Az öreg mester a Tokugawák elkötelezett híve, de tisztában van vele, a szamurájok világa leáldozóban van. Ifjú tanítványát ennek szellemében neveli, felkészíti az új társadalom eljövetelének elkerülhetetlenségére. Ám az új korszak érkezése korántsem problémamentes, nem könnyű túlélni a vérzivataros időket...

Ez volt Kenji Misumi utolsó filmje, mielőtt 1975-ben szívrohamban elhunyt. Minden tudását beleadta és kitűnő alkotás született. Sajnos a rendező halála miatt a film össze(vissza) vágott változata került forgalmazásra, ami az összetett történet élvezhetőségét nagyban rontotta. A vágás oka részben a film hosszúsága, részben néhány kemény jelenet megcsonkítása volt. A gyűjtők között kisebb legenda volt a vágatlan változat létezése, amihez csak feketén lehetett hozzájutni. Végre piacra került a teljesen vágatlan, felújított, szélesvásznú változat, amit a minap sikerült egy angol gyűjtő útján beszereznem.

A történet összetett, sok szálon futó. A sógunátus végének szinte teljes társadalmi korrajzát adja, egyaránt bemutatva a szamurájok világának emelkedett és embertelen oldalát. A Tokugawák, a Shinsengummi és a lázadó Satsuma klán szamurájait hol összesodorja, hol eltávolítja egymástól a történelem zivatara. A szamuráj társadalom mindenféle alakja felbukkan itt, az erkölcs elszánt védelmezőjétől a gátlástalan törtetőn át a pusztán kalandot kereső ifjúig, sőt a saját osztálykorlátain átlépni nem tudó rendes harcosig, aki ide-oda sodródik. Időnként az ivóban, máskor a csatamezőn találkoznak, gyakran az ellentétes oldalon. Megismerik a boldogságot és a tragédiát, szeretnek és pusztítanak. A rendező nem a kor ismert alakjait állítja a történet középpontjába, ők csak felvillannak a háttérben, erősítve a hitelesség érzését. Inkább a különböző csoportok egy-egy jellemző karakterét emeli ki, hogy minden álláspont képviselve legyen. A középkori külsőségek között felvonuló harcosok egyre anakronisztikusabbak a puskákkal, ágyúkkal harcoló parasztkatonákkal szemben. A társadalom többi része az újságokból értesül a hadjáratokról, s annyira érzi magáénak az egészet, mintha a Holdról írnának. Az önmagukat felmorzsoló, saját belső viszályaiknál leragadó klánvilágot egyszerűen félretolja a társadalom többségét kitevő kereskedők, városlakók, szerzetesek élni akaró többsége.

Misumi láthatóan nagy tisztelettel kezeli mindkét oldalt, de mégis "könyörtelen". Lehet bármennyire szimpatikus jellem az illető, az új korba csak az léphet át, aki képes a teljes társadalom érdekében feladni a régi életét és erkölcseit, elfogadja azt a változást, amely korántsem könnyíti meg az életét. (Pompás az a jelenet, amikor bemutatja, micsoda komoly problémát jelentett egy régimódi szamurájnak az új hajvisetre történő áttérés.) A film a tökéletes realizmusa mellett pompás kalandfilm is. Nagy kiállítású korrajz, válogatott vívókkal teli, elemi erejű, érzelmektől fűtött összecsapásokkal fűszerezve. Az igényes történelmi film mesteri példája. A főszereplőt, Takahashi Hidekit, Európában alig ismerik, pedig kiváló színész és harcművész egyszerre. Talán a Magistrate Mayuzumi a mostanában leginkább hozzáférhető filmje. Mindig híres volt a szemkápráztató harci jeleneteiről a műfaj igazi rajongói között.

Ezt a filmet gyakran említik úgy, mint a "LEG-et", vagyis a valaha készült legjobb szamuráj történetet, ahol minden összetalálkozott: igényes történet jó színészek előadásában, méltó kivitelben, kiváló akciójelenetekkel fokozva a hangulatot. Nehéz egyértelműen a legjobbnak kikiáltani egy alkotást bármely filmkategórián belül, nem is vállakozom rá. Ám azt kijelentem, hogy ez a mozi nem hiányozhat azoknak a gyűjteményéből akik komolyan meg akarják ismerni a japán filmművészet egy fontos alkategóriájának, a szamurájfilmnek a legjobb alkotásait.