Ázsiafilm

A történet főhősei egy középiskolás kétpetéjű ikerpár, Iku és Yori. Kettejük közül a fiú, Yori az idősebb és a határozottabb, Iku, a lány általában aláveti magát bátyja érveinek. Abban a korban vannak, amikor az ember általában átesik az első szerelmen, ám náluk a helyzet bonyolultabb, ugyanis a szerelem „tárgya” a másik testvér. Miután ezt realizálják, megpróbálják egyrészt legyőzni a vágyukat egymás iránt (másokkal randiznak), illetve megpróbálják tudatosítani egymásban és önmagukban, hogy a kapcsolatuk nem vezet sehova.


A filmet Aoki Kotomi mangájából adaptálta Ando Hiroshi, aki néhány évvel ezelőtt egy szintén kicsit provokatív témájú drámával, a tinilányok egymás iránt érzett vonzalmát bemutató Blue című filmmel hívta fel magára a figyelmet. Ezúttal is valami hasonlót szeretett volna bemutatni, ám a végeredmény nem lett az igazi.


Az, hogy a film tempója lassú, nem számít hibának, hiszen mindez a japán drámákban már megszokottnak számít. Az már inkább zavaró, hogy a főszereplő fiatalok is olyanok, mint a lassított felvétel, ahogy mondani szokták, megalszik a szájukban a tej. Az meg pláne elgondolkodtató, hogy a többi szereplő szinte teljesen irracionálisan viselkedik. Például van egy jelenet még az elején, ahol az ikerpár elbújik egy tanteremben, hogy együtt lehessenek egyedül egy kicsit, ám egy osztálytársuk meglátja őket. Az ilyenkor (iskolásoktól) megszokott dolog helyett (elmondja a barátnőinek), titokban tartja, amit látott és megpróbálja meghódítani Yori-t. De ez csak egy a sok hasonló eset közül, a rendező ugyanis szinte semmi energiát nem fordított annak bemutatására, hogy hogyan reagál a környezet arra, ha egy ilyen kapcsolatra fény derül (mert kiderül a dolog, ráadásul igen hamar). Ehelyett a két főszereplőt szinte kiszakítja a környezetéből és csak arra fókuszál, hogy ők maguk hogyan élik meg ezt a kapcsolatot. Így persze sikerül nagyon romantikus pillanatokat összehozni (a záró jelenet a réten remek példa erre), ám pont ettől az egész eléggé hiteltelenné válik. Lehet persze, hogy ez már a forrásul szolgáló mangában (és animében) is így volt, de ami egy fantáziavilágban megoldható, az nem minden esetben működik hús-vér karakterekkel is a valóságban.


A főbb szerepeket az Arashi nevű jpop csapat egyik tagja, Matsumoto Jun, valamint két, eredetileg modellként startoló leányzó, Eikura Nana és Komatsu Ayaka játszották. Matsumoto Jun karaktere elvileg egy (legalábbis a húga szerint) nagyon „cool” és határozott fiú, ez azonban a filmből egyáltalán nem jött át, engem kifejezetten irritált a fickó a folyamatosan maga elé bambuló ábrázatával. Eikura Nana alakítása eléggé jellegtelen, hármójuk közül leginkább Komatsu Ayaka játszott színészhez méltóan, de a relatíve kis szerepe miatt ő sem menti meg a filmet.


A film tehát számomra csalódást hozott, elsősorban a rengeteg kihasználatlan lehetőség és elszalasztott drámai rész miatt. Ehelyett mindössze egy „szokványos” romantikus filmet kaptam, amit azzal próbálnak egyedivé tenni, hogy a két szerelmes kapcsolata nem vezethet sehová. Kár érte, ebből többet is ki lehetett volna hozni, a Blue-val összehasonlítva pedig ég és föld a különbség a korábbi munka javára.