Talán kiderül a fenti kis összefoglalóból, hogy ez a film egy kicsit wuxia, viszont nagyon vígjáték és nagyon mese. Mesének jó is, sajnos azonban vígjátéknak szerintem túlzottan is fárasztó, helyenként erőltetett, pedig az alapötlete és helyenként a kivitelezése is jó. Remek ötlet benne például a háborúk meseszerű bemutatása, amiket egyfajta bábjátékként mutatnak be (ugyanúgy, mint a film legelején a bevezetőt a történetbe), ami alatt hangulatos zene szól (természetesen a címszereplő Sammi Cheng előadásában). Egyben ez a rész a film egyik gyengéje is, mert mindez tényleg hangulatos, meg kicsit “művészi” jelleget ad neki, de egy wuxia filmnek pont a harcok bemutatása lenne az egyik erőssége, fő vonzereje, így viszont ettől elesik a néző. További összetevők is rontják az összképet, ezek közül az a legzavaróbb, hogy a férfi főszerepet, Emperor Qi-t az azóta sajnos elhunyt Anita Mui alakítja. A színésznő ugyan jól játsza az egyébként rettenetesen idegesítő figura szerepét, személy szerint semmi kifogásom ellene és valószínűleg az ő szerepeltetésével is a vígjáték abszurd jellegét akarták kihangsúlyozni, de egyszerűen nem értem, hogy egy férfi szerepre miért kellett nőt alkalmazni. Így olyan “más” hangulata lett a filmnek... Ezen kívül mindenképp meg kell említeni ismételten, hogy a film humora meglehetősen fárasztó. A készítők minden kétséget kizáróan Wong Jing filmjeinek poénjait próbálták lekopírozni, azonban mindez nem igazán sikerült. Talán jobb lett volna leszerződtetni őt a forgatókönyv megírására, mert igaz ugyan, hogy Jing humorának megítélése finoman szólva is vitákra adhat okot, de ebből a sztoriból megítélésem szerint többet tudott volna kihozni. Csak egy példa: van egy jó hosszú jelenet, ahol a modernkori olimpiákat parodizálják ki amúgy Wong Jing módra, de végig érezhető az “izzadtságszag” rajta, bár ez az egész történetre is igaz.


A filmet Hongkong Wong Jing mellett talán a másik legellentmondásosabb rendezője, Johnnie To rendezte, szokás szerint Ka-Fai Wai segítségével. To életművéből leginkább a triádos filmjei emlékezetesek, pedig a vígjátékok terén is tett le az asztalra már 1-2 jobban sikerült darabot, többek között a Needing You-t és a Love on a diet-ot is. Mint fentebb olvasható, ez a film véleményem szerint nem kimondottan tartozik közéjük, pedig To-tól megszokottan a “külsőségek” terén ezúttal is minden rendben van, hiszen sem a szereposztásra, sem a szegényes látványvilágra, sem a rendezésre nem lehet panasz. A 2001-es HKFA-n a legjobb művészeti rendezés díját nyerte el a film, gyaníthatóan a már említett “bábozós” jelenetek miatt. Johnnie To egyik kedvence, a címszerepet alakító Sammi Cheng ezért a filmért is jelölve lett a Legjobb Színésznő díjára ebben az évben, de végül “csak” a Hongkongi Filmkritikusoktól kapta meg érte a díjat. Sammi egyébként valóban remekül játszik a filmben, bár továbbra sem derült ki számomra, hogy egy igazi wuxia filmben mennyire lenne hiteles, mert akciójelenete alig van, szinte mindig csak cipeli a kardot… Rajta és Anita Mui-n kívül a harmadik főszerepet, a démont Cecilia Cheung személyesíti meg, aki nagyon is jól játsza a szerepét, mert az a cél, hogy minél idegesítőbb, irritálóbb, utálatos legyen és ez tökéletesen sikerül is neki. Kisebb szerepekben pedig olyan ismert arcok tűnnek fel a szereplők között, mint Lam Suet (ő volt a “dagadt” az Exiled -ben), Shiu Hung Hui, vagy éppen Wong Jing papája, Tian-lin Wang.


A film tehát csakúgy, mint Johnnie To legtöbb filmje, igencsak ellentmondásosan megítélhető, véleményem szerint erőteljesen hangulatfilm. Vannak, akik imádják (iMDB-n érdemes a kommenteket olvasgatni), de ha nem megfelelő hangulatban ül le elé a néző, vagy mást vár, mint amit kap (ez én voltam), akkor nem biztos, hogy jó véleménnyel lesz róla. A hangulatos “bábjáték” részek és a nagyszerű szereposztás miatt azért a vállalkozó kedvűek (és a meserajongók) számára mindenképpen megér egy megnézést.