A Kamome Shokudo-val elhíresült Ogigami Naoko ötödik rendezése egy újabb tökéletes példa, hogy a japán filmesek micsoda elképesztő fantáziával vannak megáldva. Ugyan hol máshol jutna eszébe ugyanis egy rendezőnek (aki egyben az ötletgazda és a forgatókönyvíró is) az, hogy a történetének kiindulópontja az legyen, hogy az összes főszereplő szemüveges? Az már csak hab a tortán, hogy mindennek a történet szempontjából ráadásul semmiféle jelentősége sincsen.

A színhely az okinawai szigetvilágban található fantasztikus szépségű Yoron, ami már önmagában megadja az alaphangulatát a történetnek, ugyanis az általam eddig látott összes Okinawán forgatott film zseniális volt. Ez is az, de erről majd később, előbb jöjjön a történet, ami valójában nincs is. Szóval ezen a gyönyörű szigeten található a Hamada szálló, ahova minden tavasszal megérkezik a rejtélyes Sakura-san, egy halkszavú, kifürkészhetetlen gondolkozású öregasszony, nem sokkal utána pedig az év első vendége, Taeko-san, egy iskolai tanárnő is befut, aki eleinte nem igazán képes alkalmazkodni az első látásra is lököttnek tűnő fogadós, valamint Sakura-san ügyes-bajos dolgaihoz. A későbbiek során pedig megjelenik a környék iskolájában tanító fiatal Haruna, valamint a Taeko-t követő Yomogi is. Hogy kik ők? Nem érdekes. A lényeg, hogy itt vannak, kicsit valamennyien hibbantak és a lenyűgöző hangulatú szigettel és annak furábbnál fura sokásaival ismerkednek.


Ez a történet valójában egy vígjáték, aminek az a legeslegnagyobb erénye, hogy úgy alakulnak ki az elborultabbnál elborultabb szituációk, hogy valójában semmi rendkívüli nem történik, nincsenek sem kisarkított karakterek, sem kisarkított szituációk, minden maga a természetesség. Az alkotók a karakterek személyiségeivel játszanak oly módon, hogy a néző szinte minden pillanatban azon veszi észre magát, hogy jókat somolyog a látottakon. Pedig valójában semmi nem történik. Taeko sétál a tengerparton, vagy éppen kötöget, a fogadós főzőcskézik, Sakura-san pedig darált jeget, afféle helyi édességet árul, Haruna pedig azon morfondírozik, hogy miért nincsenek a szigeten jóképű fiúk. Nagyjából ez zajlik majd 2 órán keresztül (ja, néha horgásznak is), de mindez lenyűgözően, tökéletes történetvezetéssel, szenzációs humorérzékkel van előadva, nagyon átjön, hogy mind a színészek, mind az alkotók élvezték a forgatást. A további extrák, mint a sziget másik, rivális fogadója, az autós térkép, a szaladgáló Kouji kutya, valamint a merushi rituálé mind-mind tökéletes hangulatfokozók, a nézőben pedig pillanatról pillanatra erősödik az az érzés, hogy ő is ott szeretne lenni a szigeten és együtt élvezni a helyzetet a szereplőkkel.


A főszerepeket alakító színészek között a Kamome Shokudo-ból már ismerős arcok is megtalálhatóak, a habókos öregasszonyt Motai Masako, az idő előrehaladtával egyre zavarodottabb tanárnőt pedig Kobayashi Satomi játszotta. Rajtuk kívül Ichikawa Mikako (Blue, Cutie Honey), Kase Ryo (Soredemo boku wa yattenai), Mitsuishi Ken (Audition) alakítja a többi karaktert és egy kis szerep erejéig Yakushimaru Hiroko is feltűnik.


Véleményem szerint tehát a Megane is ott van 2007 legjobb japán filmjei között. A lassú tempó és a tulajdonképpen üres történet ugyan sokakat visszatarthat tőle, azonban a lenyűgöző hangulat, a fantasztikus aláfestő zenék és a zseniális humor miatt mindenképpen érdemes megnézni, nem is beszélve arról az igen hamar kialakuló érzetről, hogy milyen jó is lenne a szereplőkkel együtt ott a szigeten tartózkodni és részt venni a lökött rituáléikon, enni a darált jégből, ülni a festői szépségű tengerparton és hallgatni a fogadós mandolinjátékát. Imádnivaló, lenyűgöző, szenzációs film, a magam részéről mindenkinek csak ajánlani tudom és a jelek szerint nem csak én voltam így vele, hiszen a rendezőnő elnyerte a Berlini Filmfesztivál Manfred Salzgeber díját a filmjéért, amit a híres Sundance Filmfesztivál nagydíjára is jelöltek.

eredeti cím: めがね

imdb