belépés∆

Okinawa Rendez-vous (Luen chin chung sing) (2000)

Okinawa Rendez-vous

Vajon elgondolkozott-e azon bármelyik ázsiafilm rajongó valaha is, hogy milyen lenne egy olyan Wong Kar-Wai film, amihez semmi köze Wong-nak?

Ugye nem, hiszen az egész eleve hamvába holt ötletnek tűnik. Nézőként eszébe se jutna ilyesmi senkinek, azonban filmesként már nem annyira elvetemült dolog ilyesmivel megpróbálkozni. 2009-ben az operatőrből rendezővé avanzsált, művészi ambícióit kissé öncélúan megvalósító Yonfan próbálta meg Wong-ot idézni, ráadásul a végeredmény (Prince of Tears) nem is sikerült rosszul. Azonban az ezredforduló környékén hasonló koncepcióval megpróbálkozó, általában laza közönségfilmeket gyártó Gordon Chan próbálkozása már jóval kevésbé meggyőző.

Ennek fő oka teljesen egyértelmű. Wong filmjeinek alapvető eleme, hogy főhősei boldogtalanok, az elérhetetlen szerelmet hajszolják reménytelenül és végeláthatatlanul. Ennek a keserű próbálkozásnak az ábrázolásához passzol tökéletesen Wong stílusa, egy könnyed, happy end-del záródó, alapvetően rózsaszín szemüvegen keresztüli világképű produkciótól viszont teljesen idegen ez a szemlélet, így nem is működhet.

Mindettől függetlenül felettébb érdekes látni, ahogyan a stáb igyekezett minél inkább „Wong Kar-Wai-osra” venni a figurát. Az operatőr szemmel láthatóan Christopher Doyle munkáinak megtekintésével töltötte a forgatások közötti időt, néhány apróbb pillanattól eltekintve remek munkát végzett, a záró jelenet hangulatát szinte tökéletesen eltalálta (más kérdés, hogy maga a zárójelenet elejétől a végéig hülyeség). Az aláfestő zenék is hasonlítanak, a The Great Pretender egyértelmű kikacsintás a Chungking Express-re (ugyanolyan presszós jelenet, mint ott a California Dreamin’ felcsendülésekor), a többi betétdalt pedig a főszereplők dalaiból válogatták össze.
Jómagam mégsem az eddigiek miatt néztem ki magamnak ezt a filmet, hanem mert kedvenc színészeim közül jópáran feltűnnek benne. Sajnos szinte mindegyikük játéka kicsit csalódást nyújt, bár az is igaz, hogy a mérce a fentiek alapján Wong Chungking Express-e, egy kommersz produkciót pedig nem fair azzal a művel összehasonlítani. Az ezúttal is bebizonyosodott, hogy Faye Wong, ha akarta volna, akkor simán lehetett volna Hongkong egyik legjobb színésznője. Abszolút természetesen játszik, nagyon elegáns, végig érződik rajta, hogy sokkal komplikáltabb karaktert is lazán el tudna játszani. Mindezzel együtt róla is elmondható ugyanaz, mint a két férfi főszereplőről, Leslie Cheung-ról és Tony Leung Ka-Fai-ról, azaz sokkal inkább nézőcsalogató sztárként volt rájuk szükség, mintsem színészként. A mellékszereplők közül elsősorban Vincent Kok alakítása tetszett, aki a szokásos, dagadt-ütődött figurák helyett egy jóval menőbb karaktert formálhatott meg, szinte tökéletesen. Gigi Lai és Stephanie Che nem nő túl az eye candy besoroláson (de még így is elvesznek Faye árnyékában), Katou Masaya pedig kevés időt kapott arra, hogy megmutassa képességeit a yakuzafőnök szerepében.
A film élvezhetőségét azonban jócskán lehúzza Chan Hing-ka forgatókönyve, ami túlságosan erőltetett és borzasztóan idétlenek a fordulatai. Érződik rajta, hogy szándékosan próbál Wong-ra emlékeztetően improvizatív lenni, de a könnyed hangulat fenntartása érdekében logikátlanok a történések. Miért lesz az a zárójelenet, ami? Miért lesz az a sorsa a pénznek, ami? Semmi nem utal rá a korábbiakból... Még csak az sem derül ki igazán, mitől olyan menők a menő gengszterek. Paradox módon a legszórakoztatóbb pillanatokat nem a forgatókönyvhöz köthető dolgok okozzák, hanem például a látványos bosozoku autók, vagy éppen a kantoni színészek rettenetes akcentussal előadott japán szövegei. Helyenként a szándékolt gegeken is el lehet mosolyodni, de ott is az az ember érzése, hogy ez inkább a színészek erőlködésének, mintsem a forgatókönyvet készítő agytrösztnek köszönhető.
Szóval az Okinawa Rendez-vous-t Gordon Chan közepes alkotásainak egyikeként lehet értékelni, amit nem elsősorban a sztori, a rendezés, vagy éppen a színészi játék miatt, hanem a főszereplő sztárok és a színhely miatt érdemes megnézni. Faye és Okinawa gyönyörű, Leslie sármos, Tony pedig megbízhatóan idétlen (állítólag az ő karakterét a tipikus kantoni férfitípusról mintázták), a többit viszont gyorsan el kell felejteni (bár az F-16-os vadászgép alkatrészeinek elrablásából egy külön filmet, afféle Mission Impossible stílusban azért összehozhattak volna). Wong Kar-Wai stílusát pedig meg kellene hagyni Wong Kar-Wai-nak, a jó Gordon nem jó ezen a téren.

iMDB


Leslie Cheung betétdala

A hozzászólás nem engedélyezett, regisztráció és bejelentkezés szükséges.

Cikkek találomra

The Taking of Tiger Mountain (Zhi qu weihu shan) (2014)

The Taking of Tiger Mountain (Zhi qu weihu shan) (2014)

  Tsui Hark rendezőként, színészként és producerként egyaránt ismert. Miután a gyakorlata megvolt, a művei többnyire sikeresnek bizonyultak, Kínában úgy gondolták, alkalmas egy történelmi alapokon nyugvó kalandfilm levezénylésére, annak ellenére, hogy többségében nem a hazai piacra...

Handsome Siblings (Jueh doi shuen giu) (1992)

Handsome Siblings (Jueh doi shuen giu) (1992)

Handsome Siblings (Jueh doi shuen giu) (1992)iMDBA 80-as és a 90-es évek fordulóján „zajló” sokadik wuxia láz természetes velejárói voltak a műfajt parodizáló filmek is. Ebben természetesen elsősorban Wong Jing jeleskedett a Flying Dagger-rel, azonban...

Aachi 'n' Ssipak (2006)

Aachi 'n' Ssipak (2006)

  A Föld lakossága kimerítette az összes energiatartalékát. Csak egyetlen lehetőség maradt, amit ki is használnak. Szerencsére ez az energiahordozó folyamatosan újratermelődik, ám egy probléma mégis van vele, valahogy el kell venni az emberektől....

Millennium Mambo (Qianxi manbo) (2001)

Millennium Mambo (Qianxi manbo) (2001)

 IMDbHsiao-hsien Hou (Flowers of Shanghai, Café Lumiere, Three Times), ezredfordulóra készített filmje, mint ahogy arra a francia és amerikai fordítók a címben rámutattak. Hounak ez a második filmje, amit látok, s mindkettőt valaminek az alkalmából...