Ázsiafilm

„A Sukiyaki Western Djangonak sok gyökere van, viszont nincsenek határai.” Ebben az egy mondatban Tom Mes, a japán film és Takashi Miike munkásságának elismert publicistája gyönyörűen foglalta össze, mit is kell tudnunk erről az igen régen beharangozott, s minden tekintetben nagyon várt filmről. A várakozás nem meglepő, hiszen a japánok aduásza, Miike, és Amerika fenegyereke, Tarantino szövetkezett arra, hogy ötvözve a két ország filmes hagyományait, és kortárs művészetét kieszközöljenek egy igazán nagy durranást, olyat, ami egy vérbeli westernhez illik. Vagy inkább szamuráj filmhez?

A western- és szamurájfilmek amolyan féltestvéri viszonya régóta egyértelmű, s nem egyszer rá is játszottak már korábban mindkét oldal képviselői. A japán filmek amerikai analógiái jól ismertek, elég csak a Hét mesterlövészt megemlíteni, ám jelen esetben aktuálisabb, ha inkább a nagy Clint Eastwood klasszikust, az Egy maréknyi dollárért című spagetti westernt hozom fel, ami ugyan olasz, ellenben a Yojimbo forgatókönyvét használta fel és az éppen most tárgyalt Miike film alapjait is ez képzi. Tehát totális orgiának és transzkulturális őrületnek lehetünk tanúi, hiszen itt, kérem szépen, egy Amerikából elszármazott stílus olasz utánérzetének sajátos hangvételű japán feldolgozásával állunk szemben, ami - még egyszer - egy japán alapokra épülő, amerikai stíluselemekben gazdag olasz filmnek a japán átirata.

Ha ez nem lenne elég, akkor szívesen megemlítek még egyéb, régről ismert irodalmi műveket, melyekre maga Miike is nyíltan hivatkozik a filmben. Az egyik egy ősi japán történet, mely a Taira klán legendájaként (Shin Heike Monogatari - Mizoguchi készített belőle nagyszerű filmet) vált ismertté. Ebben két klán, a Heike és a Genji véres viszályának lehetünk tanúi, szintúgy, mint a Sukiyaki Westernben, ahol a szembenálló felek ugyanezen neveket viselik. A másik pedig Shakespeare egyik klasszikus drámája, a VI. Henrik, mely a rózsák háborúját dolgozza fel, ahol az egyik csoportosulás vörös, míg a másik fehér ruhát hord. Mondanom sem kell, hogy filmünkben milyen színű kosztümökben is pompáznak barátaink.

A „felhasznált irodalomnak” ezzel ugyan még nincs vége – találunk még itt némi exploitation beütést, sőt még néha szellem-horror elemek is bevillanhatnak, egy csipetnyi poszt-apokaliptikus feelingről nem is beszélve - , de lépjünk tovább, lássuk, Miikének sikerült-e ebből a kutyulékból egy kerek egészet faragnia.

Egy kisvárosban, Nebadában (a japánok ugyanis nehezen ejtik a v betűt), kitör az aranyláz, s egymást érik a szerencsét próbáló, mihaszna gazemberek, míg két klán, a fentebb említett Heike, s Genji be nem veszi magát, hogy a kiegyenlített erőviszonyoknak köszönhetően egyfajta status quon alapuló békét teremtsen. Ez a béke azonban inkább hidegháború, egyértelmű, hogy rövidesen kitör a harc. Ekkor érkezik a városba egy fekete ruhába öltözött idegen, aki gyorsan bizonyságát is adja, hogy a pisztoly az ő kezében forog a leggyorsabban. Bár egyik oldal sem tudja magához édesgetni, jelenléte természetesen így is megbontja azt a kényes egyensúlyt, ami addig a városban uralkodott.

Mint azt látjuk, ez egy izzig-vérig a ’60-as, ’70-es éveket idéző western történet. Ha egy kicsit körbenézünk, akkor azt is észrevehetjük, hogy manapság divatossá vált visszanyúlni e kor mozijához, s ez leginkább magának Quentin Tarantinónak sikerült legjobban, Grindhouse c. projectjével. Ezzel a kör be is zárult. Bár a stáblistán alig szerepel az amerikai úriember, s gyakorlatilag egy cameo szerepet kapott csak Miikétől, a hatása egyértelműen nagyobb ennél. Mes szerint a Sukiyaki Western Django könnyedén beilleszthető a Halálbiztos és a Terrorbolygó mellé, s ebben van némi igaza. Még egy ál-trailer-szerűséget is találunk benne.

Ettől függetlenül a film mégis Miike agyszüleménye, úgyhogy aki könnyed szórakozásra vágyik, az kösse fel a gatyáját. Bár a képek és plakátok csábítóak, mégsem egy szamurájkarddal hadonászó westernhősökről szóló eye-candy filmet kap a néző, hanem egy szimbólumokkal megpakolt crossovert. Néhol, ahol a mozi majdnem el is bukik, lassú vágás, kevés monológ, minimális cselekmény és a zene teljes hiánya uralja a filmet. Az a kis szöveg, ami van, kizárólag angol nyelven csendül fel, az e nyelvet híresen rosszul beszélő japán színészek szájából. Egyszerre nevet fel ilyenkor a tehetetlen néző mind a kíntól, mind pedig a szörnyű kiejtéssel járó hanghatásoktól. De a kitartást egy igazi bloodsheddel ajándékozza meg a rendező, az ő saját, jóízlést és könyörületet nem ismerő stílusában.

Szót érdemelnek a kosztümök, melyek stílusosak, vagányak, s egyben megihletik az embert, akár egy divattervező ruhái. Tetten érhető rajtuk mind a vadnyugat, mind a távol-kelet, és egyszerre a mai öltözködés is. Képzeljünk el egy melegítőt, melynek hátulját egy japán sárkány díszíti, a csípőn pisztolytáska, a fejen kalap található, s ez csak egy, a számtalan szereplőt takaró ötletes ruhadarabból. A kosztümökön túl a film többi szegmense is hasonló igényességgel és részletességgel lett kidolgozva, egyértelmű, hogy Miike mellett a mai japán film éllovasai dolgoztak.

A Sukiyaki Western Djangot már megjelenése előtt kultfilmnek titulálták, ami ugye elég faramuci elgondolás, lévén e kategória megítélésében az idő sokat számít. Most azonban azt mondom, hogy a film valójában minden olyan elemet magán visel, mely feljogosítja a cím viselésére, s még ha tudatosan is, de úgy lett megkomponálva, hogy emlékezzünk rá évek, évtizedek múlva. Ha nem is korszakalkotó, vagy stílusteremtő alkotás, mégis egy olyan színt csöpögtetett a filmművészet palettájára, amit eddig senki sem tudott kikeverni. Nem akkora mozi, mint amit ígért, de nem lehet elmenni mellette szó nélkül, mint ahogy arra a már feltünedező klónok is utalnak.