Az akciófilmek sztorija általában jókora hülyeség szokott lenni és nincs ez másképp a Police Assassins esetében sem, ráadásul a forgatókönyvíró a „Greatest cliches of action cinema” című könyvet is olvasgatta, mielőtt nekilátott dolgozni. A sztori röviden annyi, hogy egy meggyilkolt angol úriembertől ellopott mikrofilmért folyik a harc, amit a nagyon tehetséges bérgyilkos elől ellop két amatőr. Közben érkezik Angliából egy rendőr, a meglehetősen erőszakos Carrie Morris, akihez a rendőrfőnök „hozzátársítja” legjobb emberét, Ng nyomozót. A szálak pedig egy látszólag feddhetetlen üzletemberhez vezetnek, a kérdés csak az, sikerül-e ellene bizonyítékot szerezni.


Ha a fentiekből esetleg nem is tűnne ki, íme néhány adalék a történet kliséihez. A két nyomozónő természetesen eleinte ki nem állhatja egymást, továbbá nem maradhatott el az a hihetetlen újdonságként ható elem sem, hogy le kell adniuk a fegyverüket és igazolványukat, mert elveszik tőlük az ügyet. Mai szemmel nézve az is zavaró lehet, hogy teljességgel kisarkított figura minden szereplő, azaz a gonoszak végtelenül, minden egyes pillanatukban gonoszak, a komikus figurák végig szánni való idióták, a két nyomozónő pedig kérlelhetetlenül „menő”.


Mindez azonban nem vesz el túl sokat a film élvezhetőségéből, a lényeg ugyanis elsősorban az akciókon és a humoron van. Ez utóbbiért elsősorban Tsui Hark és a két szintén tökkelütött barátját alakító John Sham és Hoi Mang felel, egyrészt az állandó civakodásukkal, másrészt a sztori elején a menekülő Tsui Hark által a lakásban előadott gegek révén (gyakorlatilag olyan jelenet, mintha Stephen Chow egyik agymenését látnánk). Hármuk filmbeli nevét is ideírom minden kommentár nélkül: Panadol, Asprin és Strepsil.


Mint minden valamirevaló Corey Yuen filmben, úgy ebben is a film sava-borsát a látványos akciójelenetek adják. A koreográfiáért is ő felelt, de ebben segítségére volt az egyik ütődöttet alakító Hoi Mang is. A jól eltalált vágások segítségével mind a lövöldözős, mind a kungfu ütközetek pergő tempójúak, végig lekötik a néző figyelmét, a legjobb pillanatokat pedig, mint a korabeli filmekből már megszokhattuk, lassítva mutatják be.


Természetesen ez még nem minden, hiszen hogy tovább fokozzák az akciófilmek (elsősorban férfi) rajongóinak érdeklődését, a bunyók legtöbbjét természetesen a két női főszereplő mutatja be. Cynthia Rothrock, aki a nagyon kevés olyan fehérbőrű színész egyike, aki pozitív szerepet játszott hongkongi filmben, kérlelhetetlen agresszivitással igyekszik a célja felé, míg a nem sokkal korábban még Miss Malaysia-ként pompázó Michelle Yeoh esetében a szépségét is igyekeztek előtérbe helyezni. Mai szemmel nézve ugyan az akkori sportos divat megmosolyogtató, ám kétségtelenül mutatós. Rajtuk kívül mindenképpen említésre érdemes az ezúttal igencsak sablonos figurát, a főgonosz „henchman”-jét alakító Dick Wei, akivel a végén egy látványos, ám sajnos túlzottan is rövid kettő az egy ellen csatát vívnak a lányok.


A film tehát egy szórakoztató akció vígjáték, ám a mai szemmel nézve röhejes kisarkított karakterek (különösen a főgonosz állandó nyerítő röhögése idegesítő) és a tucatklisékből össze rakott sztori miatt nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog. Aki azonban szereti a „girls with guns” filmeket, az nem fog csalódni benne.