Ázsiafilm

A 2006-os 13 Beloved című thai film író-rendezője általában a morbid fekete humort és a horrort kedveli. Tavaly azonban tőle szokatlan vizekre evezett, amikor egy több szálon futó tinédzserdrámával rukkolt elő. Rögtön a premierrel a nézettségi listák első helyére ugrott a Love of Siam, a kritikusok lelkendeztek, az összes thai filmes díjátadón és fesztiválon tarolt, a mozibajárók pozitív véleményét pedig jól tükrözi az imdb (most épp 8.4). Ezzel egy időben azonban többen felhívták a figyelmet arra, hogy a négy fiatal tini sztorija nagy vonalakban hasonlít a tajvani Eternal Summer történetéhez, és így aki az egyiket megnézni elsőként, annak a másik már nem fog tetszeni, és fordítva.

Minden bíztatóan indul. Az alapszituáció rendben, légies képek, profi fényképezés, szimpatikus szereplők, befutott és ígéretes színészek, valamint tökéletes, hangulatformáló aláfestő zenék. Tong és Mew (ejtsd: mijaú) együtt töltik gyerekkorukat. Mew-t a szülei, mint valami csomagot, ráhagyják a nagymamára és elmennek külföldre szerencsét próbálni. A magányos fiúnak egyedüli társa a nagymama és a szomszéd Tong, akit viszont a helyben dolgozó szülei kénytelenek hanyagolni. Egy kiránduláson azonban a dzsungelben eltűnik kamaszkorú nővére. A család hónapokig kétségbeesetten vár és remél, majd amikor látszólag feldolgozzák a veszteséget, úgy döntenek, elköltöznek az emlékekkel teli házból. A két fiú útja itt válik el, és nem is találkoznak majdnem tíz évig.

És ekkortól kezd el a film menthetetlenül leülni. Mew 16 éves létére az August Band nevű 110 tagú együttes énekese, nekünk pedig el kellene hinnünk, hogy az iskola mellett zenélgető tucatnyi tinit emberszámba veszi akármelyik zenei kiadó és egyenrangú partnerként tárgyalnak velük. Nem elég, hogy az August Band-ben sokan vannak, de legalább 3-4 szerzeményüket elő is adják, a majdnem három órás(!) játékidőt csak feleslegesen nyújtva tovább. Nem a zenével van a baj - a soundtracket a mai napig szeretem, de egész egyszerűen erőltetett és felesleges, de legalábbis erősen összecsapott az induló együttest bemutató szál.

Pedig minden együtt lenne az erős drámához. A lánya elvesztésébe félig beleőrült és alkoholba menekülő apa, a helyette is dolgozó, egyetlen megmaradt gyermekéért aggódó anya (a vérprofi Sinjai Plengpanich alakítja - Suriyothai legendája)

Egy plátói érzelmeket tápláló szomszéd lány, és az eltűnt testvérre megszólításig hasonlító idegen. Nem tudhatjuk, hogy csak egy hasonmás-e, vagy valóban ő lenne az igazi nővér? (a karakterét megformáló Laila Boonyasak játszott a Last Life in the Universe-ben)

A mostanra már döcögős történetvezetés azonban itt csap át átverésbe, és ez lett a film veszte. Ez vezetett oda, hogy a kezdeti lelkesedés után a harmadik hétre menthetetlenül csúszott lefelé a produkció a nézettségi listán. A poszteren négy fiatal, a közönség kellemes kis romantikus ifjúsági filmre készül, és akkor jön az, amit nem igazán harangoztak be és amit ma már lassan két együtt felnövő fiú esetében csak kevés forgatókönyvíró mer elkerülni. A minél nagyobb tömegeket mozitermekbe terelni szándékozó készítők szemérmesen elhallgatták, hogy ők a szerelmi szálat bizony a két fiú közé szőtték.

Erőteljes felzúdulás követte a vetítéseket (még akkor is, ha egyáltalán nem erre fókuszál a film), a nem erre számító közönség zokon vette, hogy olyasmit nézettek meg velük, amire egyébként nem ültek volna be. Később a rendező is elismerte, hogy szándékosan készítettek megtévesztő posztereket a filmhez két fiúval és két lánnyal (az egyik lánynak szinte nincs is szerepe), csak azért, hogy a jegyeladásokat növeljék. Később inkognitóban beült a vetítésekre is, figyelte a reakciókat, és elmondása szerint túl optimistán ítélte meg a thai közönség toleranciaszintjét.
Pedig nem a közönséggel van a baj, hanem bizony a filmmel. Egyrészt túl sokat akart fogni, sokat próbált meg belezsúfolni a játékidőbe, és nem tudta a szálakat rendesen kibontani, minden igyekezete ellenére az egész filmből egyszerűen hiányzik az erő, az élet. Hülyén hangzik, de tényleg így van. Azért pedig tényleg kár mást okolni, ha azért nincs jegybevétel, mert átverik az embert. Én is felháborodnék, ha egy vígjátéknak beharangozott vetítés átcsapna mondjuk gyomorforgató trancsírozásba. Tudni akarom, mire ülök be a pénzemért, és kész.

A két főszereplő valóban tehetséges, arról nem ők tehetnek, ha néhol elnagyolt a forgatókönyv. A Mew-t alakító Witwisit Hiranyawongkul-nak nem csak szép neve, de jó hangja is van, a filmzene dalainak felét ő énekli. Társát, Mario Maurer-t pedig a thai filmgyártás feltörekvő fenegyerekének tartja a helyi sajtó, ami lehet ugyan jóindulatú túlzás, de tény, hogy minden adottsága megvan ahhoz, hogy még sokra vigye.

Kevés olyan film akadt eddig, ahol ekkora szakadék tátongott volna a saját véleményem és mondjuk az imdb értékítélete között. Közepesnek tartott filmet éreztem már közepesnél azért sokkal jobbnak, de amikor az ottani 8.4 helyett én maximum 4.8-at adnék, akkor el kell gondolkozni azon, hogy vajon nem csak a bevezetőben leírt figyelmeztetést nem vettem-e elég komolyan? Lehet, hogy elfogult vagyok és megállná a helyét önmagában. Az Eternal Summer után azonban ez tényleg csak egy halvány utánzat.