Mielőtt a film kitárgyalásra térnék, muszáj pár bevezető szót ejtenem arról, ami a film központi konfliktusát adja. A magyar nyelvben nincs megfelelő szó, ami tömören leírhatná, mit is takar a "bullying". Leginkább iskolai zaklatásnak fordítják, de ez nem takarja teljesen az agressziónak ezt a típusát.

Akkor beszélünk "bullying"-ről, amikor egy zárt közösségben - nyilván elsősorban iskolákban - egy vagy több "elkövető" kipécéz magának egy "áldozatot", akit azután rendszeres szekálással, lelki és fizikai agresszió alkalmazásával folyamatosan terrorizál. Bullying mindig létezett és létezni is fog mindenhol határoktól függetlenül. Nem kell messzire mennünk a saját kultúrkörünkben sem, hogy a jelenségről képet kapjunk a művészeten keresztül, elég csak a Legyek urát vagy "A Pál utcai fiúk"-at fellapozni. A bullying a koreai iskolákban elképesztő méretekben van jelen manapság is, egy közelmúltban készített felmérés szerint a megkérdezett gyerekek több mint fele szenvedett már el szóbeli vagy fizikai bántalmazást a kortársaktól. Mielőtt kapásból elítélnénk a koreaiakat, meg kell próbálnunk megérteni a környezetet, amelyben ez a fajta agresszió élhet és virágozhat. A mélyen gyökerező konfuciánus hagyományok – a pozíció és az életkor feltétel nélküli tisztelete – a bullying jelenséget csak erősítik. Az individualizmust mélyen megvető társadalomban a különcködésnek nincs helye, a teljes beilleszkedést, a többségi akaratnak való alárendelődést és a hierarchia és a hagyományok feltétlen tiszteletét várják el a társadalom minden tagjától. A felnőttekben pedig még mindig él az a meggyőződés, hogy az iskolában elszenvedett bántalmazások jelentőségét nem kell eltúlozni, ez hozzátartozik az alkalmazkodás folyamatához. Nem valószínű, hogy a koreai iskolások egyetértenének a fentiekkel – elég csak néhány dél-koreai horrorfilmet megnézni, hogy képet kapjunk arról, hogy a nyomás, amit az iskola több oldalról is gyakorol a diákokra, milyen mély és kitörölhetetlen nyomokat hagy a fiatalok lelkivilágában. A horrorfilmjeik jelentős részében az "alma mater" mint a rémálmok helyszíne jelenik meg és gyakori főszereplőik azok a bosszúálló szellemek, akiket életükben az iskolatársaik zaklattak és kergettek a halálba. Az utóbbi években azonban nemcsak a horrorfilmesek, de független filmesek, mainstream rendezők, animációs darabok készítői is "rárepültek" a témára – ez jelzésértékű is lehet, hogy a bullying mint jelenség egyre inkább társadalmi kritika tárgya lett és már nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. A mozirajongók nagy örömére jobbnál jobb művek születtek az utóbbi években, amelyek a bullyizmust állítják a történetük középpontjába.

Anélkül, hogy mélyebben elemezni próbálnám a jelenséget, inkább felhívom a figyelmet három jelentős alkotásra, amelyek az utóbbi években kerültek ki a filmstúdiókból és a bullying-gal és annak hatásaival foglalkoznak. Ne tévessze meg a mozi rajongót, hogy mind a három történetben fiatal fiúk a főszereplők – az iskolás lányok egymás között ugyanolyan kegyetlenek tudnak lenni, mint a fiúk, de ők (mint már említettem) inkább horrorfilmekben jelennek meg hasonló szerepkörben.

A 2011-ben készült darab a legjobb példa arra, hogy alacsony költségvetéssel is lehet kiváló egész estés animációs filmet készíteni.

A film három középiskolás kamasz, Kjongmin, Csongszok és Csol elkeseredett küzdelméről szól, hogy kikerüljenek az áldozat szerepköréből, amit az osztály "erősei" – a "kutyák" – rájuk osztottak. Ők hárman – a "disznók" - az osztályhierarchia legalján állnak, vagy azért, mert szegény családból származnak vagy azért, mert - Kjongmin esetében - a szülők ugyan módosak, de a jövedelmük társadalmilag megvetendő foglalkozásból származik. Kezdetben mindannyian más módszerrel próbálkoznak, hogy lerázzák magukról a "disznó" szerepét, de sem a közömbösség tettetése, sem a többiek lekenyerezése, sem az agresszió nem hoz eredményt. Az iskolában betokosodott hierarchia olyan stabil, hogy azt sem összefogással, sem egyéni akciókkal nem lehet megváltoztatni. Amikor egy nap új osztálytárs érkezik, felcsillan a remény, hogy a tehetséges, magabiztos és igazságos fiú talán megváltoztathatja a status quo-t, de ezt az újoncot is kevesebb, mint egy hét alatt betörik a "kutyák", innentől kezdve ő is eltűnik a szürke arcok tömegében. A két gyengébb fiú – Kjongmin és Csongszok – egyetlen esélye Csol, az agresszív félárva, aki szövetséget köt velük és a triumvirátus élére áll. Folyamatos ökölharcba bonyolódik, amikor a "kutyák" inzultálják két barátját – vagy inkább két alárendeltjét, hiszen a hierarchia hármójuk között ugyanúgy fennáll, mint az élet többi területén. A sorozatos pofozkodásnak aztán az lesz a természetes következménye, hogy Csolt kirúgják az iskolából, így Kjongmin és Csongszok védelmező nélkül marad. Hogy bosszút álljon a sérelmekért, Csol félelmetes tervet eszel ki, amihez két szövetségese közreműködését kéri.

A történet – a koreai hagyományokhoz hűen – nem lineáris vonalvezetésű. Amikor elkezdődik a film, Kjongmin 30 év körüli férfi, aki felkeresi Csongszok-ot, hogy Csol-ról és az iskolás időkről beszélgessen vele. Kettejük visszaemlékezéseiben jelennek meg az együtt töltött középiskolai évek, ezután az idősíkok között ide-oda ugrál a film. Ahogy közeledünk a végkifejlet felé, a történet egyre inkább egy thriller-re emlékeztet, hogy aztán az utolsó jelenetben kiderüljön egy olyan titok, amit a főszereplők 15 éve magukban tartottak, és ami a barátságukat teljesen új megvilágításba helyezi.

A The King of Pigs nyomasztó atmoszférájú, felkavaró alkotás. A nagyon hatásos felütés után is sikerül az alkotóknak fenntartani a feszültséget, hogy aztán a történet végén egy nem várt csavar gyomorszájon vágja a nézőt. A sztori nemcsak az iskolások egymás közötti viszonyaiba enged bepillantást – azokban a jelenetekben, amelyek az iskolán kívül játszódnak, azt láthatjuk, hogy szinte az összes szereplő amint alkalma adódik, megtalál egy magánál még gyengébb, még védtelenebb áldozatot és kíméletlenül érvényesíti uralmát felette. A kisállatok, a gyerekek és a nők például mindig kéznél vannak. Nemecsekre emlékeztető kis hősöket pedig ne is keressünk a történetben. A szereplőknek esélyük sincs hőssé válni, a puszta életben maradás is komoly energiákat emészt fel, innentől kezdve az erkölcsi magasságokat számon kérni tőlük nevetséges lenne. Azok pedig, akik a kört megszakíthatnák – a tekintéllyel bíró idősebb iskolatársak, a tanárok és a szülők, vagy maguk is a társadalmi hierarchia legalján vergődnek, vagy a rendszer fenntartásában érdekeltek.

A film alacsony költségvetése persze rányomta a bélyegét a kivitelezésre, az animáció maga nem túl kifinomult. A rendező szerint a durva történethez csak ez a kissé elnagyolt rajzstílus illik. Viszont ezt kellően ellensúlyozza maga a történet. A látomásos jelenetek félelmetesek, ezeket a kiválóan komponált zene még inkább erősíti. A szereplőket megszólaltató színészek mindent megtettek, hogy életet leheljenek a karakterükbe, erre semmi panasz nem lehet. (A felnőtt Kjongmin-nak a hangját kölcsönző O Dzsongszé-nek van a leghisztérikusabb hangja az összes általam ismert koreai színész közül.) Érdekesség, hogy a három főszereplő egy-egy színésznő hangján szólal meg, amikor a kamaszkorukba tér vissza a történet.

A koreai animációs filmművészetről még kevesebbet tudunk errefelé, mint a hagyományos filmjeikről – a Disznók Királya a bizonyíték rá, hogy a koreaiak utolérhetetlenek a történetmesélésben és az atmoszférateremtésben.

imdb

Előzetes