iMDB 

Rikio Ishikawa legendás egyénisége a yakuzatörténelemnek. Őt tartják minden idők legvadabb, legőrültebb yakuzájának, aki köré mostanra már egész legenda szövődött. Nem hiába, hogy a két legnagyobb yakuza film rendező, Kinji Fukasaku és Takashi Miike is megörökítette történetét, mindkettő a saját szája íze szerint.

Ishikawa (Riki) a második világháború utáni kaotikus Japán szülötte. Hűséges yakuza, aki tartja magát az alvilág íratlan szabályaihoz, ám egyszer megsebzi közvetlen főnökét, amiért kitagadják, és száműzetésbe küldik. Egyetlen barátja segíti és próbálja visszahozni, ám Riki őt is megöli, minek utána végképp megindul a lejtőn, heroinista lesz, és gyakorlatilag állati szintre süllyed.

Kinji Fukasaku dokumentarista filmet készített a történetből, így ragaszkodik a fennmaradt bizonyítékokhoz és emlékekhez. Egy narrátor segít a történtek összekapcsolásában, ellenben semmit nem mond el Riki jelleméről, motivációiról, és nem is értelmez. Gyakorlatilag a néző egy idegen embert lát, aki már alapban is egy kicsit beteg, és egyre inkább elállatiasodik. Tetsuya Watari, a Rikit alakító színész mégis olyan érzékletesen alakítja a figurát, hogy ez a totálisan ellenszenves alak is drámai és megrázó érzelmeket tud kicsikarni a nézőből. Emellett mai szemmel nézve is annyira stílusos és cool a totálisan fényvisszaverő rendőr napszemüvegben és a bőrzakóban, hogy az elképesztő. Ja, igen, a folyamatosan a szájból lógó cigaretta természetesen elengedhetetlen. Minden más tekintetben ízig-vérig gengszterfilm, sok vérrel és kellően depresszív hangvétellel. A háború utáni Japán fél-anarchiában tobzódó társadalmának bemutatása nagyon érzékletes és hangulatos, a roskadozó házak szegélyezte szűk utcákon őrjöngve rohangáló és kavargó embertömegek a totális káoszt idézik. Alapmű.

Mint korábban említettem, Miike is feldolgozta a történetet, s bár filmjének ugyanazt a címet adta, mint Fukasaku, mégsem remake-kel van dolgunk. Bár a sztori ugyanaz, de Miike az egészet áthelyezte a jelen korba, annak hangulati elemeivel és követelményeivel egyetemben. Rikio természetesen itt is nagyon cool, de már egy más karaktert képvisel az élére vasalt öltönyében, nyakkendőjében.

A megközelítés is más. Miike azokkal a részekkel próbál foglalkozni, amit Fukasaku kihagyott, így inkább játékfilmet készített, amiben közelebb hozta a főszereplőt és próbálta megmagyarázni az eseményeket, illetve az indítékokat. Ez a koncepció és kivitelezése igen jól sikerült, hiszen inkább kiegészíti a nagy elődöt, mint lemásolja, és így maga is kellően élvezhető lesz. A főszereplő bukásának bemutatása sokkal nagyobb ívet jár be, hisz a film elején sokkal emberibb, mint az elődje. Arra is megkapjuk a választ, miért is öli meg két legfőbb segítőjét és miért őrül bele ebbe teljesen. A film folyása lassabb, slow-jazz kíséri, ami szépen előbb felnyitja az ember érzékeit, aztán belepumpálja Riki drámáját. Nagyon megragadó, az elődje színvonalával vetekedő alkotás, de igazság szerint mindkét film a másikkal együtt élvezhető leginkább.