A japán új hullám oszlopos tagja, Shinya Tsukamoto legújabb filmje megint ad egy pofont azoknak, akik szerint az ázsiai horror sablonos és nem szól másról, mint fekete, hosszú hajú kislány szellemekről, akiknek egyetlen szórakozása, hogy a frászt hozzák az emberre.

A kritikák nagy része inkább nyugati filmekhez hasonlítja Tsukamoto ezen művét, s így a Fűrészt és a Kockát hozzák fel legtöbbször vele kapcsolatban. Szerintem ez helytelen. Ha ismernék Tsukamoto korábbi filmjeit, nem lenne szükség ilyen erőltetett hasonlatokra, hiszen ezek több okból sem állják meg a helyüket. Az említett nyugati művek egyrészt korántsem ilyen merészek, és inkább a popularitás jellemző rájuk, hagyományosnak mondhatoak. A Haze is hagyományos, de csak a saját szűk közegében, amit szerintem Tsukamoto kultuszfilmje, a Tetsuo - Ironman, és annak utánérzete, az Electric Dragon 80000 V jelent. Ezt a hasonlatot még akkor is fenntartanám, ha ez utóbbi munkákat inkább a cyberpunk, meg a Hazet egyértelműen a horror műfajába sorolom. De akkor miben is hasonlítanak? Abban, hogy mindhárom "feelingfilm", értem ez alatt, hogy nem a tudatra, hanem az emberi érzelmekre hatnak. Míg a horrorok legtöbbjében a tudatosult szörnyűség az, ami rémisztő, itt egyszerűen nincs semmilyen áttét, az ember közvetlenül érzi, ahogy mondjuk a Tetsuoban lassan előbújik a drót a bőr alól, vagy ahogy a fém íze átveszi az uralmat szájban.

A Haze is erről szól, tudniillik az ember legbensőbb félelmeinek felszínre hozásáról, és ehhez nem rest a legszélsőségesebb filmes megoldásokat alkalmazni. Nem törekszik látványosságra, sőt szinte végig alig látunk mást, csak sötétséget, és Tsukamotot, ahogy kiutat keres a labirintusból. Azt mindenki tudja viszont, hogy ha keveset látunk, akkor a hallásunk kiéleződik. Hát a rendező is erre apellált, hiszen olyan audio élményben részesít minket, amitől engem kivert a hideg veríték. Az a szerencse, hogy nem Dolbyban néztem, mert néhol egész biztosan rosszul lettem volna. És emellett ott van az iszonyatos klausztrofóbia érzete.

Amiben még Tsukamoto fő filmjére, a Tetsuora hasonlít, az a terjedelem. Mág a '88-as film hossza is meglepő, összesen talán nincs 60 perc, addig a Haze még ennél is rövidebb, mindössze 49 percre rúg. Mindkét esetben azonban szinte majdnem sok ez az időtartam. Mint mondtam a filmek célja az, hogy átéljük a géppé alakuló, vagy a sötét, és végtelenül szűk folyosókon szenvedő főszereplők agóniáját.
Ahogy az kitűnik a sok hasonlítgatásból, a Haze egy kicsit utánérzet, ki erre, ki arra asszociál, miközen nézi. Közel sem olyan eredeti, mint a Tetsuo, inkább arra építve talán stílust akar teremteni. Ennek ellenére mégis egyedi, sajátos, ezért érdemes rászánni azt az 50 percet, de csak szigorúan keményvonalasaknak.

Manu

 

Shinya Tsukamoto egyike a kedvenc rendezőimnek. Hihetetlenül erős hangulatot árasztó, koherens és megragadó képi világú filmeket készít, igazi nehezen emészthető és sokáig velünk maradó érzetű brutális és agresszív filmcsemegéket, amik rövidségük ellenére (gyakran az egy órát sem haladják meg) is bőven elegendőnek érzi az ember egy filmnek, annyira tömények.

A Haze Tsukamoto legújabb filmje. Nincs ötven perc hosszú, és mégis a legnehezebb végignézni az összes filmje közül, köszönhetően a hihetetlenül nyomasztó, rémisztő, klausztrofób, beteg hangulatának. A film első negyven perce egy nagyon szűk, majdnem teljesen sötét betonlabirintusban játszódik, ahol az operatőr végig azt érezteti, hogy szinte a kamera is alig fért el a keskeny folyosókon a színészek mellett (a főszerepet Tsukamoto játssza, zseniálisan), és ezért nézni is ugyanolyan nyomasztó érzés, mint amilyet a szereplő átélhet ezen a gonosz helyen. Azt, hogy miért és hogyan került oda hasán egy nagy késszúrás nyomával, nem tudja, de a más, hasonló különös helyszínen való bezártsággal induló filmekkel szemben (Kocka, Fűrész stb.) itt az elejétől fogva sejthető, hogy minden szimbolikus, nem szó szerint értendő (Tsukamoto más filmjeit ismerve pedig biztos lehet benne az ember). Ez persze nem teszi könnyebbé a főszereplő szenvedéseinek befogadását... Sokáig csak egyedül kúszik-mászik-fulladozik a folyosókon (víz, vascsövek, hatalmas szögek mindenütt), aztán végül egy feldarabolt hullákkal és vérrel teli szobában találkozik egy lánnyal. Szaggatott és nem sokat jelentő párbeszéd indul meg köztük, a néző azonban feszülten figyel, mert tudja, hogy itt van a kulcs a film megértéséhez... Azután ketten indulnak tovább, egyre nyomasztóbbak a körülmények, levágott és feldarabolt testrészekkel teli véres vízben fuldokolnak, már lélegezni is alig van hely, közben valami utánuk indul, valami, ami a többi szerencsétlent széttépte az előző szobában, és menni kell, menni kell...

Aztán az utolsó tíz perc szakít az eddigi helyszínnel, minden megváltozik, és bár a néző megkönnyebbülten hagyja maga mögött a nyomasztó labirintust (eddigre már azon is spontán klausztrofóbiás tünetek ütköztek ki, aki nem hajlamos rá, és idegesen forgatja a fejét, kinyújtja karjait, hogy érezze, van tér körülötte...), mégis miután a film véget ért, gondolatban újra és újra visszatér oda, hogy megfejtse a rejtvényt, a Haze különös rejvényét, és megtudja, hogy végül is mi is történt. Tsukamoto sok kulcsot ad a megfejtéshez, megmutatja az utat, kiemelve a fontos jeleneteket, de a lépéseket nem teszi meg helyettünk...

Ramiz

(imdb)