Ishii Teruo, a japán Zs kategória egyik királya, az 1960-as években sokat tett a meglehetősen szigorú filmes cenzúra határainak kitágításáért, elmenvén a kifejezetten extrém vonalig.

Ez filmje hamar népszerű lett, nem utolsó sorban a nehezen hozzáférhető vágatlan kópia körüli mítosznak köszönhetően. A "mester" ezúttal nem a meztelenkedést, hanem az erőszak világát helyezte a központba. Erre a japán jakuzák alvilága ugyancsak alkalmas terepnek bizonyult. Már a bevezető főcím képsorai alatt a nyakába önti a gyanútlan nézőnek a tetovált bűnözők "kedvelt" ellenség és áruló ritkító módszereit, mintegy tesztelve a mozi közönségének tűrőképességét. Nem árul zsákbamacskát, az már biztos. Három perc se kell hozzá, hogy a néző eldöntse, lecövekel-e itt, vagy sürgősen lemezt cserél. Valami azt súgja, lesznek olyanok, akiknek ennyi bőven elég lesz a műből. Maga film 3 történetből áll, ami különböző korszakokban mutatja meg a bűnöző "családok" viselt dolgait. Az első, - mi más lehetne – a szamuráj korszak, a hősies kardforgatás aranykora. No, nem a jakuzáknál. Egy "hivatalos" ütközet után a legjobb harcos megkapja egy játékbarlang vezetését, ami egyszerre megtisztelő bizalmi állás és kényes feladat. Elvégre a bevételt biztosítani kell. Azt a pénzt, amit néhány tolvaj rögvest kinéz magának. Közben van némi belső konfliktus, a fafejű, orráig nem látó főnök és a fullajtárjai között. Gyűlnek hát a problémák, és természetesen komoly hirigeléssel történik a megoldás. A történet nem túl bonyolult, alaposan megírtnak viszont nem mondható, így helyenként keresgéli az ember, ki-kivel van és miért. Tulajdonképp minden arra megy ki benne, hogy mielőbb el lehessen jutni valami véres jelenetig, lesz is belőlük bőven a végére, ezért a szereplők viselkedése az emberi gyarlóságokon kívül némi infantilizmust szintén felmutat. Pedig a történet a klasszikus "ninkyo" alapjairól indul, tehát az alapanyag részletes kimunkálással jó lehetett volna. Számomra igazán meglepő volt a korszak sztárjának, Otomo Ryutarónak a szerepeltetése. Rá nem volt jellemző, hogy ilyen stílusú filmben részt vállalt volna. A feltörekvő új nemzedék képviselőjeként a máskor oly karakteres Sugawara Buntát láthatjuk, ám ezúttal tőle szokatlanul jellegtelen szerepben. Kár.

A második, egyben legrövidebb történet az, amiből talán a legtöbbet lehetett volna kihozni. Valahol a két világháború között járunk. A klánja érdekében börtönt vállaló jakuza a visszatérése után a szerelmét az egykori ellenfele kedveseként találja meg. Az eltelt évek alatt nagy változás állt a be a dolgokban, és az önkéntes már nem megbecsült tag, hanem kellemetlen emlékeztető lesz a felelős számára. Szép alap-konfliktus, remek jellemrajzokkal. Sajnos Ishii Teruót ez a téma nem igazán érdekelte, mondhatni csak perceket szánt erre a mozira. Számomra mégis ez a rész az, amiben valami rendezői tehetséget csillant fel. Helyenként egész kellemes, sőt, stílusos jelenetek vannak benne. A rendezői érdektelenség vélhető oka az, hogy alig van benne erőszak a másik kettővel összevetve.

A harmadik eset az akkori "jelenbe" repít minket. Az 1960-as évek jakuzái már bárokba járnak, gránátot és lőfegyvereket használnak a rövid kardok helyett, és a maradék tisztesség is eltűnt belőlük. Az egyik banda meglopja a másikat, amelyben történetesen egy ifjú és mohó farkas pályázik a vén falkavezér helyére. Az arany és a hatalom utáni hajsza igazi lőporoshordó, a robbanás nem marad el, a szereplők száma viharos gyorsasággal redukálódik. Nálam ez a legzavarosabb történet, és itt derül ki, mitől nem lépett soha feljebb egy rendezői fokkal Ishii a trash kategóriánál. Az öncélú kegyetlenkedésekből itt aztán jut bőven, de a rendezés lapos, a színészi játék helyenként bárgyú.(Kedvenceim a grimaszoló, nyelvnyújtogatással és hunyorítgatással "alakító" színészek, akik a társaik kegyetlen elpusztításán élvezkednek. No, meg az akkori gyerekjátékkal, a jojóval járkáló jakuza alvezér-szerűség, ami a kreténség csúcsa.) Ezek egy valamirevaló rendező esetén nem lennének képen. Az hogy ki kivel van, nem fontos, hiszen úgyis pillanatok alatt elárul valakit, lebukik, s valami ronda módon "átsegítik" a túlvilágra. Ez a történet fölöttébb mozgalmas, csikorognak a fékek, ropognak a fegyverek, szépek a lányok, de nem megbízhatóak. Ja, egyébként senki nem az. "Oh, tempora, oh, mori…" idézhetnénk a klasszikus szerzőt, de ebben a moziban olyan szereplő nem bukkan fel, aki értené miről kesereg a jó öreg.

Szóval, ez a mozi ma már pusztán a hírnevéből él. Azt azért illik elismerni, üresjárat nem jellemző a filmre. A történethalmaz a mai néző számára is kellően jó tempójú. Az egykor tabudöntögető "erőszak effektek" mára már megkoptak, a forgatókönyv gyengeségei viszont nem. A "gore fanok" számára az "eposz" a hibákkal együtt is igazi "a must-see" darab, másoknak viszont csak akkor ajánlom, ha nem finnyásak semmilyen téren.

Rendező: Ishii Teruo

Főszereplők: Otomo Ryutaro; Sugawara Bunta; Oki Minoru

(1969, vágatlanul kb. 90 perc)