Matsuo Suzuki egy a sok japán filmszakmában tevékenykedő „mindenes” közül. Az egykori irodai alkalmazott, aki hamar megcsömörlött munkatársai céltalanságának légkörétől, a 80-as évek vége felé otthagyta állását és egy színjátszó kört alapított, aminek egyik darabjával még díjat is nyert. A színház mellett film- és sorozatszínészként is nevet szerzett magának, majd a 90-es évek közepétől kezdett írni, 2004-ben pedig aktuális regényét, az Otakus in Love-t (eredeti címén Koi no mon-t) saját rendezésében filmvászonra is vitte. Személy szerint nem szerettem azt a filmet, mert bűn unalmas volt, így nem támasztottam túlzott elvárásokat a Welcome to the Quiet Room-mal szemben sem. Szerencsére, mert így egyértelműen kellemes meglepetést hozott.

A sztori főhősnője egy 28 éves újságírónő, aki zaklatott múlttal és felpörgetett, határidőktől zsúfolt jelennel rendelkezik. Egyik nap egy pszichiátriai intézetben ébred úgy, hogy keze-lába hozzá van csatolva a fekvőhelyhez. Semmire sem emlékszik az elmúlt időszakból, azt sem érti, hogy került ide. Miközben a bentlakókkal ismerkedik, illetve kapja szép lassan az információkat kintről, kezd összeállni a kép, hogy mi is történt vele.


Matsuo nagy fába vágta a fejszéjét, bár lehet, hogy nem is tudott róla. Az utóbbi évek egyik legérdekesebb filmje volt ugyanis Park Chan-Wook I’m a Cyborg but that’s Ok című vígjátéka, ami hasonló alapokon nyugszik, szerencsére a két történet hangvétele és műfaja azért különbözik. Míg a koreai rendező elsősorban a beteg elmék furcsa logikájú viselkedésére helyezte a hangsúlyt, addig Matsuo felfogásában sokkal realistább a benti élet ábrázolása és eléggé átélhetővé válik, hogy mi vár az emberre, ha bekerül egy ilyen helyre. Külön pluszként a japán még megfűszerezi a történetet Sabu Monday-jének a történetmesélésével, azaz a néző számára is csak a történet vége felé derül ki, hogy mi történt valójában, mielőtt a főszereplő nő bekerült a kórházba.


Mindezek mellett természetesen a történet szerves részét képezi az ápoltak fura dolgainak bemutatása, akárcsak Park művében. A téma persze kifogyhatatlan az ötletekből és mindig megmosolyogtató pillanatokra ad lehetőséget. Matsuo igyekezett az ápoltakat a lehetőségekhez képest normális emberekként bemutatni, akiknél mindössze 1-1 apróság jelzi csak, hogy valójában kattantak. Persze ez egyúttal el is gondolkodtat, szemléltetve, hogy milyen kicsi az a sáv, ami elválasztja a bent levőket a kinti, normálisnak tartott személyektől, ami főleg a múltban történteket látva válik erőteljessé.


A szereplőgárda külön érdekessége, hogy nagy nevek egész sora tűnik fel apróbb szerepekben. Egyikük Tsukamoto Shinya, akihez a leginkább „horrorisztikus”, másképp fogalmazva röhejes pillanat fűződik, továbbá az anime világban elhíresült Anno Hideaki, míg a főszerepet a 90-es évek elejének egyik legnépszerűbb idolja, a filmezéshez nemrég visszatért Uchida Yuuki alakítja. Uchida fiatalon sokak álomnője volt, többek között Oguri Shun is azért iratkozott be a visszavonulása után nyitott színészképzőjébe, hogy találkozhasson vele. A most 33 éves színésznő szépsége semmit sem kopott az évek folyamán és a csapzott karakter megformálására keresve sem találhattak volna megfelelőbb alanyt, hiszen fiatalon is a többi gravure idolhoz képest jóval extrémebb külsejével hódított.


Matsuo a kis túlzással nézhetetlen Otakus in Love után egy teljesen korrekt munkával jelentkezett, aminek egyetlen hátulütője, hogy nemrég láthattunk egy hasonló (ám más műfajú) alkotást Koreából, így az eredetiségéből veszít egy keveset. Mindezzel együtt is egy színvonalas, technikailag szépen kivitelezett, jellegzetes fekete humorral operáló kesernyés vígjátékról beszélhetünk, aminek a lezárása nem túl bíztató. Jó film, érdemes a figyelemre!

eredeti cím: クワイエットルームにようこそ
iMDB