A pink filmek aranykorának elmúltával, nagyjából a 80-as évektől kezdve az immáron v-movie-knak, vagy v-cinemának nevezett műfaj egyre silányabbá vált, köszönhetően annak, hogy már nem elsősorban a valóban filmrendezőnek készülő művész-lelkek próbálgatták a szárnyaikat - más lehetőség híján - ebben a stílusban. Helyüket átvették az elsősorban pornófilmekben utazó és a pink könnyedebbnek nevezhető műfajában művészi hajlamaikat kiélő emberkék. Valószínűleg közéjük tartozik e cikk tárgyának atyja, Udagawa Daigo is, aki 2003-tól kezdve olyan v-filmeket rendezett meg, mint a Makai Shouten – Retribution of Lewd Killer Devils, vagy a Curse of the Erovideo.


Mindezek tudatában eleve úgy ültem le a film elé, hogy valami hasonlóan borzalmas, abszolút amatőr és minden téren silány alkotást fogok látni, mint például a Stop the Bitch Campaign Again volt. Habár ez a film sok tekintetben hasonlít rá, azonban meglepő módon egy viszonylag korrekt történetet sikerült összetákolnia Udagawa-nak, amiben ugyan sok eredetiség nincs, de legalább nem olyan rettenetes, mint a fentebb már említett, Aoi Sora főszereplésével készült film.


A sztori nagyjából annyi, hogy Moromie Saki-t, az utolsó élő Sukepant anyja börtönbe zárásával a „titkosrendőrök” ráveszik arra, nyomozza ki, hogy kik állnak egy iskolában szexuális szolgáltatásokat áruló csoport mögött. A lánynak természetesen a világon semmi kedve az egészhez, ő sokkal inkább lenne egy átlagos diáklány, mint Sukepan. Némi közjáték után össze is sikerül haverkodnia a suli nagymenő diáklányával, Asuka-val, aki rengeteget segít neki abban, hogy sikerüljön átlagos diáklánnyá válnia. Aztán ahogy az lenni szokott, a dolgok nagyon is rosszra fordulnak és a Sukepan-nak teljesítenie kell küldetését.


Mint írtam fentebb, az egész film kivitelezése abszolút amatör. Az akciójelenetek röhejesek (a jojó használata egy rajzolt kép bevágásával van szemléltetve), az egyetlen komolyabb bunyójeleneten is végig látszik, hogy mímelt, a forgatókönyvben pedig bántó hülyeségek vannak (pl. mindig feltűnik egy nyakkendős fiatal fickó, aki mindenről tud, de sose csinál semmit). Ráadásul gyakorlatilag egy darab DV kamerával vették fel az egészet, a mellékszerepeket pedig feltehetően teljesen amatőr színészek alakították, akik sokkal inkább ripacskodtak, mint tűntek természetes diákoknak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a főszereplők olyan hú-de-nagyot játszottak volna, de már az is valami, hogy sem Taniguchi Mihiro (őt egyébként a Zombie Self-ban is láthattuk), sem Nishino Shou nem volt (annyira) idegesítő. Ahogy a film után látható „hogyan készült?” werkfilmből is kiderül, mindketten igyekeztek komolyan venni a feladatot és feltételezésem szerint nagyon élvezték, hogy egy kicsit játszhatnak is, nem csak pornójelenetekből áll az egész.

A film tehát szörnyű, de nyilvánvalóan nem azoknak készült, akik komoly mozikra szakosodtak. Valószínűleg inkább azok fognak rajta jól szórakozni, akik szeretnek szép (és magukból sokat megmutató) lányokat nézegetni egy filmben és mond nekik valamit Taniguchi Mihiro és Nishino Shou neve. Sajnos a 70-es évek elejének pink filmjeinek színvonala valószínűleg már sohasem fog visszatérni, így azok minőségéhez nem is lenne fair hasonlítani a Sukepan Deka-t. Akinek a cikk alapján felkeltette az érdeklődését, az is csak úgy üljön le elé, hogy a legrosszabbra számít és akkor nem fog benne csalódni. Még annyit a végére, hogy az angol felirat legalább olyan rossz, mint a film, de ahhoz bőven elég, hogy felfogja a néző, miről is van szó.

iMDB