Dr. Yuen Chen (Chin Siu-Ho) belevaló doki, csak látszatra olyan, mint valami átlagos, művészetpártoló, kötött pulóveres pojáca: egy kórház személyzetét túszul ejtő terroristabrigádot és a néhanapján rá vadászó bennszülötteket ugyanazzal a lendülettel intézi el; hol puszta kézzel és lábbal, hol pedig olyan fegyverrel, ami éppen a keze ügyébe kerül, titulusának ellentmondva pedig nem is olyan sűrűn jut eszébe használnia az eszét. Egyszer egy törzsfőnök csúnyán megátkozta a jó doktort, aki látszólag kigyógyult a dologból, miután az ex-törzsfő bögyös lánya kivágott a melléből egy darabkát, majd megetette vele (nem kell sajnálni a csajt, maradt még neki bőven mellehusija). Hopp, de csak egy évig tartott a falatnyi emlőmirigy gyógyító hatása, így doktorunkon annak rendje és módja szerint újra „kijön” az átok: hét napja van még hátra, hogy visszatérve a festői szépségű Thaiföldre megszerezze a végleges gyógymódot, és hogy megszabadítsa a helybélieket a gonosz praktikákat űző szektától, tehát nem egy telefonbetyárkodó, csuromvizes, fekete hajú lánykától.

 

Egy levakarhatatlan újságírónő (Maggie Cheung) sztorit szimatolva állandóan Chen doki nyomában liheg, persze elejétől fogva nem nagyon bírják egymást, ahogy az már csak lenni szokott az ilyen két ellentétes nemű kalandorokat felvonultató filmekben. Egy helybéli önjelölt Rambó-klón (Dick Wei) lesz a segítségükre a mindenféle gnóm szerzettel felvértezett szekta felszámolására, hogy a végére még a minden helyzetben elegáns Chow Yun-Fat is befusson, aki kétséget sem hagy afelől, hogy a pipa és a vállról indítható aknavető a csörgő mellett bölcsőjének alapvető szériatartozékának számítottak.

 

A film nem is kicsit hajaz olykor Indiana Jones kalandjaira (leginkább a Végzet Templomára gondolok), de ezek mellett még a ’80-as évek „dzsungeles” akciófilmjei is eszünkbe juthatnak, a főellenség pedig szinte egy az egyben az Alien-filmek éjfekete dögjeinek „Made in Hongkong” változata (az idióta szárnyait leszámítva). Persze ez a sok hasonlóság nem véletlen, főleg ha a Wong Jing névvel találkozik az ember a stáblistán, de erről azt hiszem, YEZy nálam többet tudna mesélni.

A bevezetőben említettem, hogy a film bőven CAT III-as szagokat ereget: a bájait megvillantó bögyös Chui Sau-Lai mellett, aki ugye a melléből kanyarít egy „harit” a főhősnek, valamint szeméremszőrzetét is közszemlére teszi, egy másik csaj testformájára is kósza pillantást vethetünk, mégis leginkább amiért erre a besorolásra kárhoztatható a The Seventh Curse, az a brutális, bő lére eresztett vérengzéseknek köszönhető. Vérben és kiontott bensőség mutogatásában nálam jelesre vizsgázott a film, így azt tanácsolom, hogy a galamblélekkel megáldottak bele se kezdjenek, mert például az olyan jelenet, amelyben egy feltámasztott csontváz-ember a félig letépett fejű áldozat gerincvelőjét szippantja fel, úgy ahogy azt a spagetti tésztával tesszük, még felületesen átgondolva is elég undorító (és ez még csak egy kevésbé brutálisan megcsinált jelenet volt). Gyomormosásra mondjuk remekül felhasználhatók az ehhez hasonló részek.

 

A színészi alakításokra egy ilyen film esetében nem érdemes hosszabban kitérni szerintem, ellenben, e téren maradva, megemlíteném, hogy van itt pár érdekes cameo szerep: Ni Kuang, Chor Yuen, Kurata Yasuaki, Derek Yee, Kara Hui vagy Johnny Wang láttán szívmelengető emlékek bugyoghatnak fel bennünk, melyek természetesen a legendás Shaw Brothers-höz köthetők, de ugyanezt elmondhatnám a főszerepet alakító Chin Siu-Ho-ról, Dick Wei-ről vagy Elvis Tsui-ról is (ez utóbbi a kegyetlen törzsfőnököt játsza). Impozáns nevek sora, még az azóta tényleg nagy sztárrá váló Chow Yun-Fat és Maggie Cheung mellett is, akik természetesen nem hozzák csúcsformájukat, hisz ez „csak” egy baromi jó szórakozást kínáló, infantilisre vett agymenés, kiszámítható panelekkel, mégis meghökkentő megoldásokkal, na meg olyan speciális effektusokkal, amelyek mára már elérték azt a  szintet, amire jószerivel gagyiként hivatkozhatunk. És én éppen ezek miatt szeretem.