Adauchi. Már a hangzásában is van valami vészjósló. Nemcsoda, vérbosszút jelent. Nem tartozik hozzá olyan jelentés, ami pozitív hatással volna az emberre. Nem volt ez másként a szamurájok korában sem.

Ugyan elsőrangú téma a filmesek számára, de a valóság merőben más volt. "Hivatalos vérbosszú" - igazán kacifántos harcosi észjárásra utaló kifejezés. Volt ilyen a történelmi Japánban. A megölt személy apjának és a legidősebb fiúnak volt joga ilyen eljárást kérni az érintett klán vezetőitől, majd az engedély birtokában segítőket bérelhetett. Aztán indulhatott a korántsem veszélytelen hajsza. Ugyanis a másik félnek többnyire szintén akadtak támogatói, leginkább rokoni alapon. Ők aztán kivezényelték a saját katonáikat a védelemre.

Watanabe Kazuma, a fiatal szamuráj, gyilkosság miatt elveszíti a fivérét. Tapasztalatlanságánál csak az elszántsága nagyobb, így a gyilkos nyomába ered, aki egy gazdag földesúr birtokára igyekszik, ahol védelmet találhat. Araki Mataemon, a neves kardforgató, aki a sértettek rokona, az ifjú segítségére siet. Pár hűséges emberükkel vágnak neki az emberpróbáló feladatnak. Az ellenfelek között van az egykori barátja, továbbá Japán legnevesebb lándzsavívója.

A "Kulcskészítők sarka" neves utcanévvé vált Japánban, ugyanis ott zajlott le az egyik valóban történelmileg dokumentált vérbosszú összecsapás. A filmesek és a zsurnaliszták örökké hálásak lesznek az érintett feleknek, mert úgy tűnik, kifogyhatatlan témával látták el őket. A híres párbajnak rengeteg filmes, s még több irodalmi feldolgozása létezik. Többnyire közük nincs a valósághoz. Ez a mozi kivétel. Nem csoda, hiszen a forgatókönyvet Akira Kurosawa jegyzi.

A film elején egy mozgalmas, romantikus, láthatóan eltúlzottan viadalt látunk, amibe pár perc után beleszól a narrátor. Közli, hogy mit tálaltak elénk, majd, - mintegy mellékesen,- hozzáteszi, hogy ennek a fele sem volt így. Araki Mataemon nem itt harcolt, nem ennyi csatlóst ölt meg, és másokat, mint akiket megneveztek, minden képregény és ponyvakiadás ellenére. (Úgy tűnik, a bulvársajtó nem európai vagy amerikai sajátosság.) Ezután indul a valódi film. Nem rossz kezdet, fölkelti a figyelmet, az biztos. Innentől kezdve merőben mást kapunk, mint a bevezető pár percben. Földhözragadt, életszagú környezetet, a hétköznapi életbe belerondító valóság ábrázolását. Az események pedig úgy sorjáznak, ahogyan megeshettek. Sok ügyeskedés, de még több talpalás és koplalás előzte meg az elhíresült viadalt. Előre bocsátom, aki kalandfilmet szeretne látni, ezt a mozit felejtse el. Halálra fogja unni magát. Viszont akik szeretik Kurosawa filmjeit, azok csettinteni fognak. Már rögtön az elején ott vagyunk a legendássá vált helyszínen, de a "flashback" technika miatt még böjtölhetünk a kardok kihúzásáig. Apránként derül ki minden részlet, hogyan és miért kerültek ide a felek, mi az oka az idegőrlő várakozásnak, amiből azért egy kicsi a nézőnek is jut. Az építkezés olyan, mintha a Hét szamurájban járnánk. A szereplőkre koncentrál a mozi. Megismerjük a hátterüket, a jellemüket, egyre több részletről lebben föl a homály. Nem a szavak, hanem a képek mesélnek, teremtenek hangulatot. Rebbenő tekintetek az asszonyoktól, akik tudják, lehet, most látják utoljára a szeretett férfit. Ránduló arcvonások az elgyötört arcokon az újabb hiábavalóan megtett, keserves mérföldek miatt. Vért sosem látott csatlósok idegesen mozduló ujjai, fehérre váló arcok jelzik, nincs kitérés, meghátrálás. Avagy híreket kell gyűjteni egy olyan világban, ahol hiányoznak a rendezett utcák, szófukarok az emberek, aki pedig tudna valamit, az rendszerint hallgat, vagy hamis közléssel próbálja óvni az urát. Mindkét fél tisztában van vele, az első hiba végzetes lesz. Lassú építkezés ez, viszont bőven ad alkalmat a színészeknek a színjátszásra, a rendezőnek pedig a tudása bizonyítására.

Az első 50 perc mondhatni a legjellemzőbb Kurosawa stílus, ha az lett volna kiírva az elején, hogy a ő ült a rendezői székben, egy szemet sem csodálkoztam volna. A beállítások, az elidőző kamera, a filmritmus, mind a keze nyomát viseli. Bár látszólag alig történik valami, mégsem unalmas a mozi. Kevesen képesek ezt véghez vinni. Ráadásul a kedvenc színészei szintén itt vannak. Mifunét aligha kell bemutatni, hozza az eltökélt szamuráj harcos alakját, aki a szálakat mozgatja. A Hét szamurájból és a Yojimbóból számos ismerős arc köszön vissza, bár azok később forgatódtak. Mondhatni, egy előtanulmányt látunk a klasszikusokhoz. Takashi Simura ezúttal éppoly megnyerő, mint számos más mozijában. Ám van valaki, aki "ellopja a showt" amár említett két nagyágyú elől. Ő pedig Daisuke Kato, akit a hűséges, ám rettegő, önmagával viaskodó csatlós szerepéért megválasztottak a legjobb mellékszereplőnek a bemutatás évében. Bár a történet bőven adna lehetőséget egy akciófilmre, - van ám ilyen változata is ennek a párbajnak, - de most más utat jár a rendezés és a mese. Hosszú évek óta béke van, a szamurájok ugyan szorgosan gyakorolnak, de igazából már rég elszoktak attól, hogy ténylegesen kockára tegyék az életüket. Egy vérbosszúnál viszont nincs visszaút. A halál közelsége szokatlan dolgokat hoz ki az emberből, s ez az, ami a film fő mozgatórúgója. A rettenthetetlen harcosok többsége, hát...erősen retteg. Önmagukat kell legyőzni, mielőtt az ellenség elé állnának. Kazuo Mori, a rendező, méltó Kurosawa forgatókönyvéhez, képes visszaadni a félelem érzetét. Azért csak eljön a leszámolás pillanata, s ez az a helyzet, amikor Mori előlép Kurosawa árnyékából. Ő jó kalandfilmes volt. Akik a Zatoichi, vagy a Shinobi no Mono sorozaton belül megkeresik a munkáit, könnyedén megbizonyosodhatnak róla. Feszült és komikus jelenetek sora adja vissza a változó helyzetet, hiszen teljesen másként viselkednek a képzett harcosok, mint a szolgák, vagy a rettegő, de mégis harcoló bajtársaik.

A lezárás adja vissza a mozi igazi szándékát. Már a történet során is érezhető volt, mennyire anakronisztikus a középkori vérbosszú szokása, múlik a szamurájok ideje. A köznép számára az egész cirkuszi látványosság, ami remek témát ad majd az ivóban a cirkalmas beszélgetésekre. Rettegnek a fegyveresektől, de már nem tisztelik őket. Ám amikor a győztes Mifunének első dolga arról biztosítani a környék földesurát, hogy hamarosan minden iratot megkap a hatósági jelentéshez, mindennél jobban kifejezi, hová süllyedt a harcosok osztálya. Illúzió romboló.

Azoknak ajánlom a filmet, akik az érdekességeket keresik, és szeretik Akira mester munkáit. Bár ezúttal nem ő a rendező, de a forgatókönyv annyira rávall, hogy képes a nézőben a közismert mozijainak hangulatát fölidézni. A nemrégen előkerült fölújított kópia kisebb anyaghibái ellenére is alkalmas a mai igényű mozizásra.

Rendezte: Kazuo Mori

Főszereplők: Toshiro Mifune, Daisuke Kato; Yuriko Hamada; Takashi Simura

(1952, fekete-fehér; 82 perc)

imdb