iMDB 

Nagyon szimpatikus a modern japán filmgyártásban az a családiasság, ahogy az egyes alkotók a munkáikhoz hozzáállnak. A kortárs japán film képviselői valahogy nagyon egymásra találtak, és előszeretettel játszanak egymás filmjeiben. Ez már egyértelműen látszott az Ichinél, de ebben az évben is ennek lehetünk tanúi a nyár két független filmjénél, a Funky Forest-nél, illetve a Tokyo Zombie-nál is.

Az egyébként színészként inkább ismert Sakichi Satô (sz.: Ichi the Killer, Bright Future, Gozu, Kill Bill, r.: Goku Deka) ezúttal folytatja a japán zombie filmek hagyományait, tehát bár a film címében és magában a produktumban is szerepelnek élőhalottak, a történet vallójában nem róluk szól. Már a Stacy -nél is láthattuk, hogy bármennyire is voltak vonzóak az iskolás zombie-lányok, valójában a film nem igazán zombie film volt, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Itt is erről van szó. Az élőhalottak valójában valamiféle keretet szolgáltatnak csak az egyébként is elég szürreális (igazság szerint egyszerűen kattant) filmnek.

Személy szerint én a film központi elemének azt a hegyet tartom, melyet a történet szerint a japánok Tokió közepére építettek szemétből, és Fekete Fujinak neveztek el. Gyakorlatilag mindenki ide jön eltemetni a mocskát, néha egészen meredek dolgokat is. Így van ezzel a két főszereplő, Fujio (Asano Tadanobu – Ichi the Killer, Gohatto, Last Life int he Universe stb. stb.) és Mirsuo (Sho Aikawa – Dead or Alive, Gozu, Zebraman) is, akik a poroltó gyárban végzett munka helyett beiktatott jujitsu edzés közben véletlenül megölik közvetlen főnöküket. Ezen persze gyorsan lehet segíteni, irány a hegy, lehet elásni a hullát. Ezzel azonban sok más ember is így van, arra azonban nem gondolnak, hogy a szemét és a bosszúért lihegő halottak lelke összekeveredik és gyilkos vegyületként zombiekat kreál az elásott halottakból. Pedig sajnos ez pont így történik, a Fekete Fuji-n a hullák felélednek és átveszik Tokióban az uralmat.

Az egész film bizony iszonyatosan low budget, és nem is a horror elemekre helyezi a hangsúlyt, úgyhogy aki erre vágyik, az gyorsan le is tehet róla. Ellenben egészen viccesre sikeredett, bár a humora néhol igen fárasztó, talán egy kicsit az angol humorra emlékeztet. Asano és Sho tipikus komikus páros, egyiküknek mikrofon feje (Asano), a másikuknak viszont tar koponyája van. Mindketten gyári munkások, tehát értelmi színvonaluk sem az eget verdesi. Menekülésük közben még összefutnak egy hozzájuk hasonló hölgyeménnyel, aki foglalkozására nézve prostituált.

Őszintén szólva az értékeléssel egy kicsit bajban vagyok, de úgy látom más is. Nem igazán lehet mit mondani a fentebb említett pár dolgon túl. Én a koncepciót és a fő irányt sajnos nem találtam meg a filmben, nem igazán tudnám megmondani, miről is akart szólni. Ettől függetlenül rendkívül szórakoztató volt, viszont csak a maga módján. Akiből kacajt vált ki az áldozataikat a végsőkig üldöző, esetlen, buta zombiek látványa, akik egymás után potyognak egy hídról a folyóba, az nyilván szeretni fogja, aki viszont most csak forgatja a szemeit, az nyilván csak szenvedni fog. A mostanában megszokottnál sokkal kevesebb az Asanot övező fan service, úgyhogy igazán a rajongók sem hiszem, hogy túlzotan szeretni fogják, bár sem a Rampo Noir, sem az Eli, eli… nem volt az a nagyon könnyed alkotás.