A 2008-as hongkongi felhozatal egyértelműen legeredetibb darabja a City Without Baseball, ami olyannyira meglepő alapokon nyugszik, hogy még az Ann Hui évenkénti díjazására szakosodott Hong Kong Film Critics Awards-on is feltűnést keltett, gyorsan be is tették az év 7 leginkább megtekintésre ajánlott produkciója közé. Mindez elsősorban azért nagyszerű teljesítmény, mert Hongkong gyakorlatilag a Távol-Kelet egyetlen szeglete, ahol valóban szinte egyáltalán nem tart számon érdeklődésre a baseball.

Legalábbis egyelőre, ugyanis feltételezhetően némi promotálási szándék is vezérelte a készítőket. A sztorit az amatőrökből álló Hong Kong Baseball Team tagjainak elbeszélései ihlették, amikből egy Scud álnéven alkotó illető gyártott forgatókönyvet és a Dél-Afrikában született Lawrence Ah Mon szárnyai alatt a rendezésből is kivette a részét. Jól választott, hiszen Lawrence mester a fiatalok életének problémáiból már jópár jól sikerült darabot készített és eddig kétszer jelölték a HKFA-n a legjobb rendező díjra.

 

Ez azonban még nem minden. A baseball csapat a vásznon önmagát alakítja, mégpedig a 2004-es szezonjuk idején. Bemutatják az edzéseket, a csapaton belüli rivalizálásokat, a nő- és férfiügyeket (ez utóbbi egyébként nem kicsit erőltetettnek hat), a civil élet és baseball összeegyeztetésének nehézségeit és természetesen az akkori Asian Baseball Cup-beli menetelésüket. A csapattagok egyébként mindent bevetettek annak érdekében, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ennek leginkább hírhedt része az, hogy nem riadtak vissza a meztelen jelenetektől sem, amik nem csak a „megszokott” zuhanyzóban hátulról mutatott férfitestekre korlátozódik, hanem jóval többre. Véleményem szerint ez csak reklámfogás (ám annak nagyon ügyes!), az már sokkal érdekesebb, hogy a várt ripacskodó színészi játék helyett magától értetődő természetességgel játszik mindenki. Nem akármilyen meglepetés volt ez számomra, főleg mind a baseball, mind a filmezés terén amatőrnek számító emberektől.

 

A produkció egyébként gyakorlatilag minden egyes elemében igényes munka. Az operatőr által teremtett képi világ gyönyörű, az aláfestő zenék hangulatosak [és ugyan nem jöttem rá, miért kerültek ide, de a megidézett, már halott legendás énekesek megemlítése sem akármilyen hangulatfokozó] és a forgatókönyvben sincs egy pillanatnyi üresjárat sem. Az egyetlen illúzióromboló dolog az a bizonyos Asian Baseball Cup, amit megfelelő mennyiségű statiszta hiányában szinte üres lelátók előtt vettek fel és emiatt elég hiteltelennek tűnik, bár való igaz, egy amatőrcsapat mérkőzésein nem túl gyakori a tízezres nézőszám. Ettől függetlenül nem lennék meglepve, ha a produkció több jelölést is begyűjtene a HKFA-n.

 

Attól pedig egyáltalán nem kell tartani, hogy a baseball ismeretének hiánya korlátozná a film élvezhetőségét. Sokkal inkább szól ugyanis a csapat életéről, mint a kőkemény edzésekről és a „szokásos”, a győzelemhez szükséges speciális technika megtanulásáról. A játék valójában csak ürügy arra, hogy egy csomó érdekes ember életébe nyerjünk betekintést, akik még a legtitkosabb magánügyeiket is megosztják a nézővel egészen a szexuális orientációjukig. Ugyan nem kerül be a kihagyhatatlan alkotások közé, de véleményem szerint nem bánja meg senki, aki rászánja az időt.

Trailer