Szóval a derék Derek Chiu ezúttal egész korrekt kis költségvetést tudott összekalapozni, így a filmjét változatos helyszíneken és nagy nevek közreműködésével forgathatta le. Ezzel nagyjából az összes erényét el is mondtam a Brothers-nek, de azért nézzük meg az egészet egy kicsit részletesebben.


A történet elején megtudjuk, hogy egy triádfőnök a két saját fia közül az egyiket elküldi tanulni az Egyesült Államokba, a másikat maga mellett tartja, míg az egyik elhunyt emberének fiát maga mellé veszi. Ezután egy nagyot ugrunk az időben előre, mégpedig a triádfőnök által hallott jóslat beteljesedésének idejére, ami egy kicsit (nagyon) emlékeztet a The Storm Riders egyik fordulatára, de ugye kicsire nem adunk. Szóval ekkor már az idősebbik fiú átvette apja helyét a szervezet élén, a fiatalabbik, aki IT-s szakembernek tanult, hazatér az államokból, a mostohatestvér pedig az idősebbik fiú testőreként funkcionál. A helyzetük azonban korántsem rózsás, mert a szervezet élére mások is oda szeretnének kerülni, a testvéreknek tehát össze kell fogniuk egymással. De vajon képesek-e rá, képesek-e bízni egymásban?


A sztori mindazzal együtt, hogy elemei ismerősek lehetnek már korábbi filmekből, okosan van kidolgozva és korrektül épít rá arra a „játékra”, hogy a néző sosem tudja eldönteni, hogy az idősebbik testvérnek valójában mik is a szándékai, most akkor ő „jó” ember-e, vagy inkább maga a megtestesült „gonosz”. Az is érzékletesen van bemutatva, hogy valaki, akit rokoni szálak fűznek a triádokhoz, nehezen tudja bebizonyítani, hogy nem tartozik közéjük. Ez, valamint a több színész esetében is látványosan nagyszerű színészi játék emeli leginkább a színvonalat, de erről majd később, jöjjenek előbb a hibák.


Számomra az volt a legnagyobb probléma a filmmel kapcsolatban, hogy rengeteg benne a duma, valamint a drámai rész és ezekhez képest nagyon kevés akciót raktak bele. Értem én, hogy az egész sztori elsősorban a lélektanra próbál koncentrálni, de valahogy mégsem sikerült egy egésszé összeállítani. Hasonlóak voltak a benyomásaim az akciójelenetekkel is, túl voltak húzva és nagyon hatásvadásszá akarták tenni őket a készítők (legjobb példa rá az a jelenet, amiben a lépcsőn lejövő terhes nő látható). Így aztán a sztoriban rejlő jó ötleteket ezekkel a véleményem szerint „béna” részekkel jól el is rontották, abba meg nem is érdemes igazán belemenni, hogy a kedves papa (az ex-triádfőnök) mandarin dialektusban vartyog, míg a fiai vele is kantoniul beszélnek. Mekkora hülyeség már...


A színészi játékra viszont nem lehet panasz, elsősorban persze a két főszereplő, azaz az idősebbik testvért alakító Michael Miu és a rá vadásző rendőrt játszó Andy Lau parádézik. Andy fantasztikusan hozza az arrogáns, kicsit talán pökhendi figurát, akivel még a saját emberei sem tudnak mit kezdeni, míg Michael a báty kiszámíthatatlan, jéghideg és rejtélyes alakját játsza mesterien. Mindez egyáltalán nem meglepő, mert ugyan a neve kevéssé ismert, karrierje kezdetén azonban Andy Lau-val együtt ő is a TVB „5 Tigrise” közé tartozott, ugyanúgy, mint a mostohatestvért, Ghostie-t alakító Felix Wong és a másik rendőrnyomozót alakító Ken Tong. A nagy ötösből egyedül Tony Leung Chiu nem játszott ebben a filmben, de ennek a négyesnek az újbóli együtt szerepeltetése azért nem kis PR fogás lehetett és biztos sokat lendített a nézőszámon. A többiek mellettük természetszerűen háttérbe szorulnak és nem is nyújtanak kiemelkedőt, de például az Eason Chan által alakított „szupernaív” szerepben nem is biztos, hogy ez lehetséges lett volna, a többi szerep meg nem elég nagy ahhoz, hogy ki lehessen tűnni velük.


Szóval a Brothers Andy Lau korábbi, producerként is jegyzett filmjeihez hasonlóan tehát egy jó alapötleteken nyugvó, ám csak közepesen megvalósított film, ezúttal a gengszteres dráma műfajában. Egyszer simán nézhető, már csak a remek színészi játék miatt is, de messze nem ez lesz a legemlékezetesebb alkotás a triádfilmek között.