Az idei év egyik nagy durranása volt a dél-koreai mozipiacon a fiatal rendező, Jun Dzsongbin harmadik nagyjátékfilmje. A darab hetekig vezetette a jegyeladási listákat, a kritikusok ódákat zengtek a törtető "keresztapa" történetéről, a külföldi fesztiválok közönsége pedig lelkesen tapsolt a vetítések után.

A maffiához kapcsolódó történetek mindig is nagy érdeklődést váltanak ki a nézőkből országtól és kultúrától függetlenül - a gengszterromantika sokadvirágzását éli a filmvásznon, úgyhogy viszonylag nehéz nem sikerfilmet csinálni alvilági figurákkal a főszerepben. Ami miatt a Nameless Gangstert mégis a személyes idei kedvencemmé tette, az a maró szatírának és a kidolgozottságnak olyan elegye, amellyel a rendező felvázolja a dél-koreai társadalom hierarchikus és mereven formális viszonyait.
Ugyanis tévedés lenne azt hinni, hogy a film csak és kizárólag a maffiáról szól. Sokkal inkább a korrupt rendszerről, a patriarchális berendezkedésről, a "kéz kezet mos" elvtelenségéről és az esztelennek tűnő hierarchikus családi és társadalmi viszonyokról. Az érintkezések során még annak is mély jelentősége van, hogy ki tölt italt a másiknak; hogy ki mennyivel idősebb a másiknál; hogy ki milyen klánba tartozik családilag; hogy ki milyen szintű tiszteleti nyelvet használ a másikkal - és még lehetne sorolni a formalitások tömkelegét, ami máig jellemző a koreai közéletre, és ami a nyugati szemlélőből megrökönyödést vagy hangos röhögést vált ki.
A dél-koreaiakra szerencsére jellemző a jól fejlett önirónia, így aztán a Nameless Gangster alkotói a szatíra eszközével éltek, amikor a korrupt kishivatalnok üstökösként ívelő (maffia)karrierjét vitték vászonra, - bár a film korántsem vígjáték vagy komédia, sőt nem nélkülözi a drámai elemeket sem.

A történelmi háttérről: a film a 1980-as évektől napjainkig ível, kezdve a katonai diktatúra zavaros időszakától a 1990-es évek társadalmi-gazdasági stabilizálódásán keresztül napjaink demokratikus Dél-Koreájáig. A történetben gyakran váltogatják az idősíkokat, ez kezdetben egy kicsit megnehezíti az eligazodást, de hamar hozzá lehet szokni az éles váltásokhoz. A '80-as évek eleje a katonai rezsim időszaka volt Dél-Koreában, tüntetésekkel, kormánypuccsokkal és sorozatos alkotmánymódosításokkal tarkítva. Ez az időszak nyilván a zavarosban halászóknak kedvezett, virágzott a korrupció és a maffia szintén ekkor kezdett látványosan előretörni. A '90-es évtized elején a kormányok többször is harcot hirdetettek a bűnbandák ellen, zajlott a rendőrségi tisztogatási kampány első hulláma, amely megroppantotta a szervezett bűnözést. Az alvilág a konszolidáció időszakában - az évtized közepétől - kifinomultabb formában, és immár a politikai erőkkel összefonódva tért vissza az üzleti világba.

A történet dióhéjban: a film egy alacsony beosztású vámhivatalnok elképesztő maffiakarrierjéről szól - Csve Ikhjon (Csve Minsik) a puszani kikötő vámhivatalánál dolgozik, és arról álmodozik, hogy kitör a szürkeségből, továbbá a családfája nemesebb hajtásaihoz hasonlóan, társadalmilag jelentősebb pozícióba kerül. A megvesztegetés és a csúszópénzek elfogadása a napi rutin részét képezik a munkája során, míg egyszer őt is eléri a végzet egy hivatali tisztogatási akció képében. A vámhivatal egy vesztegetési ügy kapcsán ellenőrzést rendel el a beosztottak körében - és habár nem Ikhjon és kollégái a vádlottak, fejeknek kell hullania, ezért a csoportvezető őt jelöli ki áldozatként. Utolsó munkanapján viszont nagyot szakít a társával együtt. Felfedeznek a vámraktérben egy konténert, amiben jelentős mennyiségű kábítószer van elrejtve. A kolléga ismer valakit a puszani maffiából, ezért úgy döntenek, hogy eladják a gengsztereknek a szállítmányt. Az üzleti találkozó során Ikhjon rájön, hogy távoli rokona ("keresztapja") a maffiafőnöknek, Hjongbe-nak (Ho Dzsongu), így  a vérségi kapcsolatra hivatkozva beveteti magát a bandába, ahol megkülönböztetett tiszteletet követel magának, mint a főnök idősebb rokona.
Az évek során a puszani maffia ereje és ezzel párhuzamosan a "keresztapa" jelentősége is folyamatosan nő. Ikhjon szövögeti a kapcsolati hálóját a potentátok körében, a banda pedig Hjongbe vezetésével egymás után nyitja Puszanban a kaszinókat és éjszakai bárokat, miközben szép lassan elhódítják a rivális banda területét. A történet innen kezdve árulásokkal, félreértésekkel és nagy verésekkel tarkítva halad a meglepő végkifejlet felé.

A történetben nincsenek pozitív karakterek. Így vagy úgy, de mindenki korrupt, álszent, szervilis, vagy egyszerűen "csak" szociopata. A néző egy darabig reménykedik, hogy talán a puszani kerületi ügyész lesz a tökös csávó, aki ellenáll a megvesztegetési kísérleteknek és a feljebbvalók nyomásának, de az elvei csak addig tartanak ki, amíg az elöljárója meg nem lengeti előtte a fővárosi karrier lehetőségét. Ekkor azonnal "veszi a lapot" és - legalábbis mások előtt, - barátságos álarcot vesz fel Ikhjon-nal szemben, akinek ekkor már kormányzati körökben vannak összeköttetései. Talán a maffiafőnök, Hjongbe, a legkevésbé negatív figura.  Ugyan nem túl éles eszű, de tagadhatatlanul tiszteletet parancsoló és karizmatikus a fellépése, viszont esendően naiv és őszinte. Sztoikus nyugalmát még akkor sem veszti el, amikor félholttá veri az embereket, legyen az rivális maffiózó vagy a saját embere. Ez a karizmatikus fellépés az, ami Ikhjon-t - és a nézőt - egyszerre bűvöli és borzasztja el. Ikhjon tragédiája, hogy híján van a karizmatikus kisugárzásnak és hiába igyekszik mindenáron "felnőni" Hjongbe-hoz, képtelen tiszteletet kivívni magának a gengszterek körében. Másrészről folyamatosan a "tisztességes világ" és az alvilág határmezsgyéjén egyensúlyoz, de igazából sem ide, sem oda nem tartozik, ezért azt a megbecsülést, amire annyira áhítozik, egyik helyről sem kapja meg. A mobszterek lenézik, a világi hatalmasságok pedig csak addig paroláznak vele, amíg az érdekük ezt diktálja. Végzetes hibát akkor követ el, amikor hiúságból megpróbálja azt a látszatot kelteni, hogy ő diktál a gengszterbandában. Ezt a sértést, - rokonság ide vagy oda, - egyetlen főnök sem nézheti el. Ikhjon-nak nem elég a szürke eminenciás szerepe, a klánja (családi klán) prominens tagjaihoz hasonlóan ő is vezető szerepre vágyik, de pont az a tehetség hiányzik belőle, ami Hjongbe-ban megvan. Az utóbbi úgy tudja maga mögé állítani az embereket, hogy azok egy pillanatig nem kérdőjelezik meg a döntéseit. De ne legyünk túl igazságtalanok a "keresztapával" szemben. Kisstílű, nevetséges és mérhetetlenül szervilis a figurája, de tagadhatatlanul zseniális, ha arról van szó, hogy kit hogyan kell megkörnyékezni. Egy két lábon járó "social network" a fickó, irdatlan energiát fektet abba, hogy a hálózatát építgesse, legyen szó alvilági alakokról vagy bürokratákról. Soha nem sóher. Ha a hálája kifejezéséről van szó, mélyen a zsebébe nyúl, és mindig azt mondja, amit a másik hallani szeretne. A karrierje kezdetén még olyan esetlenül mozog a gengszterek körében és a feljebbvalói előtt is, mint elefánt a porcelánboltban, de roppant hamar elsajátítja a megfelelő gesztusokat és rövid időn belül magabiztosan tárgyal bármilyen pozícióban lévő emberrel. Ez a tanulékonysága és alkalmazkodóképessége az, ami - ha nem is teszi a figuráját vonzóvá - mindenképpen elismerést vált ki a nézőből. Az összes szereplő közül ő a legbonyolultabb személyiség, szomjazza a hatalmat és a tiszteletet, de ugyanakkor kacérkodik a rettegett maffiózó szerepével is. Nemcsak tiszteli ifjú rokonát annak fellépése miatt, de tart is tőle - és feltételezhetően kedveli is Hjongbe-t. A "felfelé nyal, lefelé tapos" karakter tipikus megtestesítője, ugyanakkor dörzsölt és van humora.

A nők szerepe elhanyagolható a történetben. Arra viszont nem sikerült rájönnöm, hogy ez szándékolt volt-e a rendező részéről vagy sem. Az, hogy a nők ennyire alulreprezentáltak a filmben, akár a koreai patriarchális társadalom kritikájaként is értelmezhető.
A főhősnek rengeteg női rokona van (láthatjuk a feleségét, az egyik húgát és két lánygyermekét), de úgy tűnik, ő kizárólag az egyetlen fiára fordít energiát, azt halmozza el a szeretetével, őt tekinti a családi felemelkedés zálogának. (Koreában máig megkülönböztetett figyelemben részesülnek az egyedüli fiúgyermekek, különösen, ha több generáción át nincs fivér a családban.) Egyetlen egyszer sem látjuk, hogy a feleségével bármit megbeszélne. Amikor a húga elhozza bemutatni a vőlegényét, Ikhjon csak a jövendőbeli sógorral tárgyal, a testvérét szóra sem méltatja. Az egyetlen női alak a filmben Panho, a rivális bandafőnök szeretője, akinek jelentős anyagi részesedése van abban az éjszakai bárban, amelyre később Ikhjon és Hjongbe ráteszik a kezüket. A nő, habár látszólag nem játszik jelentős szerepet a történet szempontjából, a háttérben keveri a szálakat. Ő indítja el végül azt az eseményláncolatot, ami konfliktushoz vezet a "keresztapa" és Hjongbe között.

A film, habár nem a gengszterfilmek paródiája, igencsak tobzódik parodisztikus jelenetekben. A humor forrása szinte minden esetben a koreai szociális érintkezés merev formalitása, a jelentőségteljes gesztusokra és a non-verbalitásra épülő kommunikáció, ami a kelet-ázsiai hierarchikus berendezkedésű társadalmakra sokkal jellemzőbb, mint a nyugati kultúrákra. A szavakhoz szokott nyugati néző esetleg elsiklik olyan apró jelenetek felett, amelyekben a gesztusoknak van nagyobb szerepe, és nem az elhangzott mondatoknak. Pedig a film tele van ilyen apróságokkal, és ezek gyönyörűen kidolgozottak, bármennyire is jelentéktelennek tűnnek a történet szempontjából.

A színészek minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a lehető leghitelesebben alakítsák a karakterüket, és ebben, - dicséretükre legyen mondva, - nemcsak a két főszereplő jeleskedik, hanem az összes mellékszereplő, akik egytől egyik elképesztő alakítást nyújtanak.
Az Ikhjon-t alakító Csve Minsik-re (Oldboy, I Saw The Devil stb.) mindig is úgy tekintettem, mint zseniális, de túljátszásra hajlamos színészre. Ebben a filmben is eltúlozza a karakterét, egy icipicit indokolatlanul teszi a karaktert komikussá, de tagadhatatlan, hogy az, ahogy a "keresztapa" személyiségfejlődését érzékelteti, a legnagyobb aktorok sorába emeli a főszereplőt. A film elején egy bizonytalan, behúzott nyakú, csapott vállú kishivatalnokot látunk, aki a csillaga emelkedésével párhuzamosan az összes gátlását elveszti és beképzelt, pökhendi öltönyös fickóvá válik. Az átváltozást Csve Minsik gyönyörűen hozza a testbeszédével, a hanglejtésével és a mimikájával is, - óriási tapsot érdemel az alakítása. Persze, szerencséje is van Ikhjon-nal, a figura annyira összetett, hogy szinte képtelenség nem lubickolni ebben a szerepben.

A Hjongbe-t alakító Ha Dzsongu (The Chaser, Yellow Sea stb.) nekem valahogy fekete ló volt az eddigi szerepeiben, a Nameless Gangster maffiafőnökeként azonban teljesen meggyőzött a tehetségéről. Simán elhitette, hogy a rosszfiúnak van stílusa, karizmatikus, esendő és enyhén szociopata.

Az elképesztően jó mellékszereplők közül is kiemelkedik Kim Szongjun alakítása Hjongbe alvezérének a szerepében.

A koreai kritikusok dicsérték a '80-as évek hiteles és korhű ábrázolását - ezt nem tudom megítélni, de a frizurák kellően borzalmasak, a férfiingek szabása a '80-as évek divatjának megfelelően rettenetes, és a diszkófíling ugyancsak tökéletesen átjön.

A zeneválasztás hangsúlyozza a film szatirikus jellegét, amikor a '80-as évek koreai popslágereit vagy a dél-olasz melódiákra emlékeztető dallamokat hallgatjuk, ugyanakkor tudnak kellően drámaiak lenni a megfelelő jeleneteknél. Igazság szerint a filmhez készített klipet hamarabb láttam, mintsem tudtam volna a sztoriról és az annyira jól sikerült, hogy nagyon vártam már a mozit. A "Jang Gi Ha And The Faces" nevű formáció a koreai zenei élet indie-vonalához tartozik, régi nagy kedvenceim. A filmben felhangzó korabeli popdalt remekül áthangszerelték és csináltak belőle egy filmreklámnak is beillő videoklipet.

A Nameless Gangster a koreai darabokra jellemzően, több mint 120 perces, de megéri végigülni, mert végig feszes tempójú, remek ritmusérzékkel vágott, gyönyörűen fényképezett és maradandó alakításokban gazdag mozifilm.

Rendező: Jun Dzsongbin
Főszereplők: Csve Minsik, Ho Dzsongu
imdb