Ázsiafilm

 

 

 

iMDB 

Kitano Takeshi egy vadállat, ösztönlény, érzelmek, kapcsolatok és lelkiismeret nélkül... legalábbis 2004-es szerepében, melyet Yoichi Sai nagy port felkavaró és a Japán Filmakadémia díjait elnyerő Blood and Bones című filmjében játszik.
A történet egy koreai bevándorló történetét dolgozza fel, aki kitartásának, céltudatosságának, és nem kevés agresszivitásának, vadságának köszönhetően talpon tud maradni, s a háború után újáéledő Japánban sikeres üzletbe tud kezdeni.

 

A film legnagyobb erénye mindenképpen Kitano alakítása, bődületesen nagyot játszik. Bár eddig nem minden filmje után éreztem úgy, hogy neki mindenképpen színészkednie is kellene a rendezés mellett, most egyértelművé vált, hogy bizony ehhez a mesterséghez is ért, s nem is akárhogy. Egyszerűen zseniálisan alakítja karakterét, ami bizony nem egy túl kedves és egyszerű szerep. Tényleg egy vadállatot kell megszemélyesítenie, amit annyira természetesen tesz, hogy gyanúm, az életben is bírhat hasonló attitűdökkel, ám a helyzet nem ennyire egyszerű. Az igaz, hogy kegyetlen és aggresszív, veri a családját, munkásait, az utóbbiakat a végletekig kihasználja, és uzsorakamtra ad kölcsönt szerencsétleneknek, de valahogy teljesen abszurd módon mégis megjelennek emberi, és igencsak értékes tulajdonságai, mégha néha egészen faramuci módon. Ilyen a munka, a kötelesség családja iránt, és talán még a szeretet is. Nagyon összetett személyiség, ritkán látni ilyet filmeken. Nem csak Kitanon van azonban a hangsúly. A család minden tagját megismerjük, s ami szerintem sokat segít ebben, hogy nem szálybarágósan ad elő a rendező, hanem csak finom utalásokkal. Mikor mutat egy megvert nőt, akkor nem nagyközeliben látjuk az arcát, hanem csak természetes távolságból, egy beszélgetés közben, hogy az ember meresztgetheti a szemeit, hogy most az tényleg monokli, vagy csak már megint félresikerült a smink. Vannak filmek, ahol két óra alatt képtelen az ember azonosulni a szereplőkkel, azok valahogy nagyon távoliak, feszínesek maradnak. Ebben a filmben elég 2 perc, hogy szinte teljes mélységében megismerjük őket.

 

 

A másik nagy erény az, ahogy végigkísérhetjük Japán újáépülését és gyors fejlődését a háború után, s az egészet mintegy háttérként, különösebb mondanivaló nélkül. Az egész film mikrokörnyezete - az egész történés szinte egy házsarkon és három házban játszodik -  alig változik, ám az emberek, az utca, a ruházat annák inkább.
Ez a film nem dráma, hanem tragédia, sőt a végén szűrődik bele egy kis tragikomédia is. A belehelyezkedést gyönyörű képek, és rengeteg keringő segíti, ami az aláfestőzene többségét jelenti. A színészeket nem lehet eléggé dícsérni, és sok ismerős arccal is találkozhatunk benne. Mindenképpen elsőrangú alkotás, megtekintése kötelező.