Fighting Elegy (Kenka erejii) (1966)
| 
Seijun Suzuki meglehetősen rendhagyó alkotónak számít a japán rendezők között, olyannak, aki szereti a megbotránkoztatást, a szokatlan témákat, még szokatlanabb megközelítésben. Nem keresi a stúdió urak kegyét, időnként fügét mutat a nagyközönségnek. Volt időszak, amikor 10 évre indexre került a filmvállalatoknál. De a tehetségét nem vitatja senki. Az alábbi film a 60-as évek egyik alapvető alkotásának számít, melyben művészetének a legjobb oldalát mutatja be.
Kiroku, aki a középiskola padjait koptatja, kamaszkorának problémáival küzd. A tanulmányai nem érdeklik, a lányok már inkább, s fölöttébb sűrűn keveredik verekedésekbe. Kicsapás fenyegeti, rászorul a barátai, vagy az apja segítségére. Egyáltalán, az egész közérzete pocsék, de maga sem tudja, hogy miért, mert alapjában véve kényelmesen ellehetne…
A 60-as évek Japánban a forrongás időszaka volt, társadalmi belharcokkal a változásokat követelők és a konzervatívok között. Az egyetemek, és néha az utcák is valódi csatatérré váltak. A filmstúdiók világa sem maradhatott ki a küzdelemből, melynek különböző eszközei nagyon hasznosnak bizonyultak a rendezők számára. Például a szamurájfilmek megújulása ennek a társadalmi harcnak volt köszönhető, ugyanis kiváló átvitt értelmű művek születtek meg általa. (Lásd: Sword of the Beast és Samurai Spy ismertetők.) Suzuki azonban teljesen más formát választott a véleményének kifejezésére.
Mintha a mostani dilis tinédzserfilmek világába csöppenne be a néző, valami időtlen kor ábrázolása közben. A történet nagy részében kideríthetetlen, mikor is játszódik, de fontossá lesz! Kiroku a legidétlenebb kamaszkor összes jellemzőjét magában hordozza, a félszeg viselkedéstől a legkínosabb pillanatokban jövő merevedési problémán át a felnőttek világának teljes elutasításáig. Na meg a leküzdhetetlen pofozkodási kényszerig. Miután az életkora jól láthatóan huszonéves, miként a társaié is, az idétlenséghalmaz különösen kínosan hat a nézőre. Ráadásul a csapat szeret ugyan, de nem tud verekedni, így még holmi jó karate összecsapás sem csökkenti a nagyérdemű kínjait. (Bevallom, az első 20 perc igazi kínszenvedés volt a számomra, csak a film hírneve bírt rá, hogy tovább nézzem. De megérte átvészelni. Kiderült, nem ok nélkül valóak a bunyók, fontos szerepük van a filmben) Szóval a rendező, miután jól próbára tette a néző tűrőképességét, nekilát bevetni a művészi eszköztárát. Látszólag nem változik semmi. Főhősünk ide-oda vetődik Japánon belül, a társak cserélődnek, de nem változik semmi, folyik az idő nagy részét kitevő, teljesen értelmetlennek tűnő pofozkodás. Ám a figyelő szem észreveheti, hogy a triviális esetektől hogyan haladunk előre a japán társadalmat átható, mindenhol jelenlévő erőszak bemutatásáig. Felfedezhetők a „hagyományok”, a diákok verekedése már a yakuzák bandáinak szintjére lép át, majd a szamuráj klánok világában érezhetjük magunkat. A felnőttek elítélő szavai mögött „Ejnye, ejnye, hogy tehettek ilyet...” mögött ott a megbocsátó nosztalgia. „Bezzeg valamikor én is...” Nincs hát foganatja a szép szavaknak, a társadalom a felszínen elítéli a diákokat, de a valóságban összekacsint velük. Pedig a kezdeti iskolai udvari bunyó egyre inkább eldurvul, az emberhalál lehetősége sem kizárt. Ennek a jelképrendszernek a finom felépítésében felismerhető Kaneto Shindo munkája, aki a az egyik forgatókönyv író. (Van-e aki a nevet nem ismeri? Onibaba, The Naked Island. Így sem? Sürgősen tessék megnézni az említetteket!)
Suzuki mester tényleg mesterien teremti meg azt az időtlenséget sugárzó atmoszférát, ami a jelképpé emeléshez kell. Lehetnénk a 60-as években éppúgy, mint valamelyik háborús időszakban. Ahogy haladunk előre, egyre inkább a 2. világháború légköre hatja át a történetet, a kiváló beállításoknak köszönhetően. Pedig nincs semmi a szövegben, ami erre utalna, de a képek a mandzsúriai front világát idézik, dacára a békés városi és falusi környezetnek. A rendező további fricskákat is elhelyez a történetben. A keresztények lekezelése korántsem tűnt el a szamurájok korával együtt, a pozícióban terpeszkedők elvárják az alattuk lévők szolgai alázatát, a fiatal eleve nem lehet okos. (A legjobb poén az, amikor a parasztok a termésüket taposó, harci hagyományokkal és önmaguk fontosságával eltelő diákokat trágyalével igyekszenek visszatéríteni a hétköznapok világába. Bocsi a spoilerért!)
A mozi utolsó 5 perce maga vegytiszta filmművészet. Pillanatok alatt letisztul minden, hogy melyik korban vagyunk, mitől frusztrált annyira főhősünk és hol is a helye a társadalomban. Bár továbbra is békeidő járja, mindenki tisztában van vele, hogy az ország elszabadult lokomotív módján rohan a világháborúba. A képi eszköztár annyira magas szintű itt, hogy pusztán ezért is érdemes végignézni a filmet. Az itt végre kimondott történelmi eseményt Japánban éppúgy nem kell szájbarágóan magyarázni, mint nálunk 1848 március 15.-ét.(Lásd: Four Days of Snow and Blood) A főszereplő Hideki Takahashi elsősorban a kalandos szamuráj történetekben lett híressé mesteri vívójelenetei miatt. Az idétlen, pontosan maga sem tudja, hogy mit akaró, de azért szerethető kamaszfiú szerepe igazi unikum a pályafutásában, de tökéletesen hozza figurát.
A maga korában fontos mondanivalót közlő mozi mindmáig megszívlelendő tanulságokat hordoz. Figyelmeztet a bennünk élő erőszakra, arra, hová vezethet, ha ezt félvállról vesszük. Továbbá arra is, mi vár arra a társadalomra, amelyben nincs valódi párbeszéd az elégedetlenkedők és a hatalomban lévők között, mi történik akkor, ha süket fülekkel fogadjuk a problémák felvetését. Teszi mindezt nem direkt eszközökkel, hanem a néző gondolkodását igénylő asszociációkon keresztül, meg valószínűleg sokakat vonzó, hosszú verekedések tálalásával. Bár az indítása nem könnyű, érdemes megismerkedni vele, mert tényleg egy rendhagyó mestermunkát láthat a figyelmes néző.
Rendezte: Seijun Suzuki
Forgatókönyv: Kaneto Shindo; Takashi Suzuki
Főszereplők: Hideki Takahashi; Yusuke Kawazu; Junko Asano
(1966, fekete-fehér, 86 perc)
