belépés∆

Sonatine (1993)


Sonatine (1993)

IMDb

 

A Sonatine Takeshi Kitano különös és mégis hagyományos formákat követő jakuzafilmje, amelyik a a Violent Cop-hoz hasonlóan lassú ritmusú és nyugisan filmezett, kesernyés humorral átitatott, amely helyenként kifejezetten gyerekessé válik (ez Kitanora és a filmbeli karakterére egyaránt jellemző). A Miike-féle Agitatorra (ami későbbi film) is emlékeztet egy kicsit a Sonatine: mindkettő inkább foglalkozik a szereplők lelkivilágával, hangulatával, életmódjukhoz való viszonyukkal, mint az akcióval.
A történet szerint egy kisebb csoport jakuzának le kell menniük egy vidéki városba, hogy ott két marakodó klánt kibékítsenek. Érkezésüket azonban nem nézik jó szemmel, megtámadják őket, egyikük meg is hal. Egy kis tengerparti kunyhóban húzzák meg magukat, elvégre ez nem az ő harcuk. Innentől mintha az eddigiek meg sem történtek, egy új fejezet kezdődik a filmben: jakuzák kényszerszabadságon. A főszereplő (Kitano) rögtön beleszokik a nyugodt pihenésbe, a bolondozásba, egy csinos helyi nővel is megismerkedik. és szép lassan a többiek is egészen felengednek. Ott maradnak, amíg a tokiói főnökeiktől parancsra várnak, de igazából nem is várnak semmire. Aztán a végén visszafolyik az általuk kialakított idillbe az életük... A befejezés kérhetetlenül jön, nincs benne sok meglepetés, de hát nem is a meglepetés erejére épít.

Sonatine

A film kifejezetten merengős hangvételű, sok lírai jelenettel, amik bármilyen romantikus filmbe vagy komédiába beleillhetnének, de a "munkájuk" és a háttérben zajló események árnyékot vet erre az idillre, a ritkán és sokszor váratlanul felbukkanó véres, de stilizált akciójelenetek pedig éles kontrasztot adnak, és jelzik, hogy a valóságból nem könnyű kilépni. A filmben több ismert színész is játszik. Nagy kedvencem Susumu Terajima (fenti képen balra), akit már igazán szívesen megnéznék főszerepben. Ismerős volt még Ren Osugi is (Drive, Postman Blues, Zebraman, Collage of our life, Brother, Dolls) (a fenti képen jobbra). Kitano pedig fiatal (fenti képen középen) és őrült.

Végül érdekességképpen a cím eredete: az angolul a cím "Sonatine", japánul azonban "Sonachine". A különbség nem az átírásnak köszönhető. A japán cím egyfajta okinawai népzenét jelent, de ez nem sokat mondott volna a világ többi részének, ezért inkább a klasszikus zenéből vettek egy hasonló kifejezést. Apropó, a film zenéje nagyon jó, nekem ez az első Kitano film, ahol kifejezettten tetszett a zene menet közben. ^^

A hozzászólás nem engedélyezett, regisztráció és bejelentkezés szükséges.

Cikkek találomra

Assassination (Ansatsu) (1964)

Assassination (Ansatsu) (1964)

  Perry admirális hajóinak megérkezése alaposan felborzolta a kedélyeket Japánban. Történt mindez 1853-ban, amikor az amerikaiak engedély nélkül behatoltak a japán kikötőkbe, kikényszerítve a nyitás politikáját és egyúttal világossá téve a köznép előtt az ország elmaradottságát,...

The Blood Rules (Hang kwai) (2000)

The Blood Rules (Hang kwai) (2000)

Marco Mak hírnevét eleinte vágóként alapozta meg, ezen minőségében számtalan jelölést és három díjat is elnyert az évek során a HKFA-n. Rendezőként azonban elsősorban a közepes, jellegtelennek is nevezhető akciófilmjeiről, illetve gyengécske vígjátékairól vált hírhedtté,...

Neighbour No. 13 (Rinjin 13-gô) (2005)

Neighbour No. 13 (Rinjin 13-gô) (2005)

Japánban népszerű témája van ennek a 2005-ös thrillernek, ami sajnos egy nagyon is létező dologról szól: a gyerekek közti, egy-egy társuk felé irányuló üldözésről és erőszakoskodásról ("bullying"). Felbukkan ez a téma például az {ln:Ichi the...

Welcome to North Korea (2001)

Welcome to North Korea (2001)

  Keveset tudunk Észak-Koreáról, köszönhetően az ottani cenzúrának és szinte teljes hírzárlatnak, így aztán sokan kíváncsiak rá, hogy mi folyik ott. Valószínűleg a holland dokumentumfilmes, Peter Tetteroo figyelme is ezért irányult erre az országra, aminek eredménye...