Ázsiafilm

Fehér ruhás alak szökken háztetőről háztetőre a hongkongi háztetők fölött. Ki az? Nem, nem Superman ment szabadságra. Természetesen Wang Yu-ről van szó. Mit csinál? Megy bosszút állni. Na jó, ez túl könnyű volt. Megússza a dolgot? Ez már fogas kérdés.

Az előző ismertetőkben két méltán klasszikussá nemesedett filmet mutattunk be (The Sword of Swords, Golden Swallow). Azért keleten sem minden fenékig tejfel. Így hát ideje bepillantani a hétköznapi tömegtermelés világába. A fenti pár sor már jelezte, ez az ismertető olyan alkotásról szól, amit nem lehet véresen komolyan venni. Már csak azért sem, ugyanis takarékosan bántak a piros folyadékkal, családi moziról lévén szó. Sajnos, az alapos forgatókönyv kidolgozására szánt időt szintén megspórolták. Sőt, az egységes stílusra sem ügyeltek. Így hát fölöttébb eklektikus alkotás lett a végeredmény. Pedig nem így indul a dolog. Az első 10-12 percre semmi panasz nem lehet. Jókai Mór valószínűleg elégedetten dőlt volna hátra, ha ilyesmit lát. Elszánt ifjú jogos bosszúállása, aki mindent kockára tesz, hatalmas ellenségekkel húz ujjat. Igazi vadromantikus stílusban, erős érzelmekkel, pergő cselekménnyel, sodró lendülettel indul a film, majd az eredeti indítást sutba vágva teljesen más irányba terelik a történetet. A hirtelen váltások, de mondhatnánk logikai bukfenceket is, végigkísérik a mozit. Valószínűleg „megtakarításként” az egyes szereplők időről-időre elimádkozzák, monológban előadják, vagy párbeszédben közlik a nagyérdemű közönséggel, hogyan is csöppentek abba a jelenetbe, ahová az előzőek alapján aligha kerülhettek volna bele. A filmstílus egysége szóba sem kerülhet. Van itt szokványos kalandfilmes indítás, trükkös-viccelődős jelenet, pekingi operába illő allegorikus álomkép, vagy annak paródiája, görög tragédiát idéző éneklő kórus a tanulságok sulykolására, harci parádé. Szerencsére azért a sorba belefért egy hosszabb rész valódi drámai történet is, a rejtőzködni kényszerülő ifjúról, és a környezetébe nem illő tudás titkolásának nehézségeiről. Ott van továbbá a szerelmi szál, ami kivételesen jót tesz a történetnek. Szóval a rendező leplezetlenül összelopkodta a különféle stílusok sikeres elemeit, beleértve John Fordnak még az 1940-es években kidolgozott westernfilm-forgatókönyv sémáját. Ezek szerint: „Indíts erőteljesen, a közepére tedd a történetet, a végén aztán mindent bele.” Továbbá merítettek a japán filmesektől a csak lábakkal fényképezett küzdelem megjelenítésében, vagy abban, hogy olyan súlyos kardokkal harcolnak, aminek a szele valósággal érezhető a vásznon kívül. A kavalkádnak a nyilvánvaló következménye, hogy a karakterek nem igazán kidolgozottak, megesik, hogy olyan beállításokban szerepelnek, amelyek egyáltalán nem illenek az adott figurához. (Szegény Wang Yu néhányszor kifejezetten röhejes, amint régi filmjeinek parodisztikus felfogásában kénytelen a némafilmek naiv, érzelgős megközelítésében „tündökölni”. Rudolf Valentino szerepkörében nem lett volna sztár). Mert hát a rendező komolyan veszi ezeket a részecskéket is, de rajta kívül más nem.

Ahogy haladunk előre a történetben, egyre nyilvánvalóbb az a tény, hogy kifejezetten családi mozinak szánták. Van benne jó pár mozgalmas jelenet a család fejének, elvégre ő állja a cehhet, és különben is, rá kell venni, hogy végigülje a filmet. A nejének ott vannak az érzelmes-romantikus motívumok, a könnyfakasztó szerelem. A tinédzser korosztály élvezheti a humoros, (kissé lökött) poénokat a nem teljesen épeszűnek látszó gonoszok rovására. (Naná, hogy japán származásúak szegények. Bár a lottó számokat tudnám ilyen jó eséllyel előre megtippelni.) A legkisebbekre szintén gondoltak. Mindenkiről messziről látszik, hogy micsoda könnyen követhető a karaktere. A rosszfiú hiába mosolyog, a szeme sem áll jól, még keleti mércével sem. A jófiú lehet a legkoszosabb kunyhó lakója, viselhet rongyos ruhát, a fényképezés beállításai és a bevilágítások miatt nem kétséges, hogy mi is ő valójában. Persze a család ifjabb és nő tagjai miatt elvétve csordul a vér, csak ha a drámai hatás miatt elkerülhetetlen a dolog. Merítenek a hagyományokból, hiszen az átlagnéző szereti viszontlátni az ismerős dolgokat. Akad néhány szokatlan mozzanat is, nehogy elaludjon a gyakori mozijáró.

A fentiek alapján esetleg joggal következtethet arra az olvasó, hogy egy pocsék filmet láthat, aki ezt az alkotást megtekinti. Nem így van. A fentebb felsorolt, nyilvánvaló filmes hibák ellenére a mozi határozottan működőképes. (Őszintén szólva, alaposan át kellett gondolnom, miért van így, már csak magam miatt is, mert amúgy részemről ki nem állhatom az összecsapott forgatókönyveket.) Erre jutottam: 1. A színészek fontossága. A korabeli, jó hongkongi színészek számos képviselője tűnik fel a moziban, akik 1-1 jelenetben rögtön képesek életet vinni a történetbe. A film középső részében pedig a főbb szereplőknek egész ügyes jelenetek sorát írták össze. Személyes kedvencem a bármikor hihető történet füllentésére képes fogadós alakja. Az egyetlen rész, ahol tényleg sikerült olyasmit összehozni, ami megérdemli a „forgatókönyv” titulust. 2. A kaszkadőrök. Számos jelenetben tűnik ki a rendkívüli fizikai felkészültségük. A tudásukat adják, vágási és számítógépes trükkök nélkül. (Nekem a hajón, köteleken vívott harc volt a csúcs.) 3. Valahol, mélyen bennünk él a gyermek, szeretünk olyan nemes gondolkozású, igaz ügyért kiálló hősökért szorítani, akiktől az emberi gyarlóságok sem mentesek. Nem emberfelettiek, így könnyebb velük azonosulni.

Ez a film megmutatja a Shaw Brothers tömegtermelésének előnyeit és hátrányait. Előnye, hogy bármikor képes volt a begyakorolt sémákból egy alapjában véve fogyasztható terméket előállítani, ami visszahozta a nem túl nagy forgatási költségeket. (Szinte mindent stúdióban vettek fel, még a „természetben” játszódó jeleneteket is.) Hátránya, hogy a realitás csak elvétve bukkan fel, a szereplők pedig belekényszerülnek a modorosságba, mert igazi, színészi tudást igénylő feladatot alig-alig kapnak a filmen belül, többnyire csak a fizikai felkészültségükre tartanak igényt. 

Végezetül, azt hiszem, fontos tisztázni, hogy a címbeli törött kard egyáltalán nem szerepel a történetben, még említés szintjén sem. A végén mintegy hat sorban elénekli a kórus, hogy ez a jelképe az olyan nemes, igaz szerelemnek, amiért érdemes meghozni a legnagyobb áldozatot is. Mit tagadjam, ez lett volna az utolsó, amire asszociálok kard ügyben. Hiába, más ország, más jelképek.

- oldfan -

Oldfan kollégám láthatóan nem volt túlságosan elragadtatva ettől a filmtől, és én is úgy tartom, hogy a The Trail of the Broken Blade a kevésbé sikerültebb wuxiák közé tartozik. Amolyan tucatfilmmel van dolgunk, amelyet az egyre látványosabb termelési mutatókat felmutató Movie Town falain belül tucatjával „követtek el” minden évben, hogy kielégítsék a Shaw birodalom Délkelet-Ázsián át kígyózó moziláncát. Hiába na, akkoriban még nem dívott a (wuxia)tévésorozatoknak (igaz, nem is voltak még abban az időben), így gyorsan, egy futószalag hatékonyságával kellett egyre-másra kilökni az újabb néznivalót - leginkább a kardjátékfilm műfajába tartozó néznivalót. Így minden egyes The Sword of Swords-ra - hasra ütök - tíz másik gyengébb produkció jutott, ami persze nem jelenti azt, hogy ezek a filmek ne lettek volna jók, vagy nem ütöttek volna meg egy mércét. A Trail is megüti – alulról - ezt a mércét, ám sajnos bosszantóan egyenetlen darab; Chang Cheh és Wang Yu ide, vagy oda.

A sablonos történet leírásával nem akarom nagyon fárasztani magamat, de azért csippentsünk bele. Liu Yue (Wang Yu) egy a kormány által keresett ifjú hős, akit kedvese (Chin Ping) nagyon meg szeretne találni, miután Liu mindent hátrahagyva bujdosni kényszerül apja halálának megbosszulása miatt. Egy Fang nevű nemes lelkű kardforgató (Kiu Chong) ígéretet tesz az ifjú hölgynek, hogy megkeresi. A lovászkodásra átváltott Liu nem akarja, hogy megtalálják, és a helyi játékbarlang tulajdonosának a lánya (Chiao Chiao) sem szeretné, kettőt találhattok, hogy miért. Egy japán kalózbanda is bezavar a lassan kialakuló szerelmi ötszögbe(!); velük majd szépen le kell számolni a film végén. Nyilván.

A film több sebből vérzik: a jó kezdés után hamar belassul, a közepére elég vontatottá válik, a szereplők motivációit is csak halványan sikerült a vászonra vinni. Wang Yu láthatólag – a karakterével összhangban – szenved a szerepében, de legalábbis nincs elemében. Tien Feng antagonistája szinte üres lap, így az egyébként általam nagyra becsült színész sem tud sokat kihozni belőle; az játékidő tekintélyes részét az ilyen-olyan huzavona teszi ki, az erősen sántikáló (melo)dráma meg a Liu és Fang közötti „testvéri” kötelék szövögetése. Ez utóbbi nagyon Chang Cheh-i dolog, de sokkal jobb példákat is találhatunk erre terebélyes életművében.

A kaszinóbeli jópofa „összemérősdi”, amikor az ellenfelek a harc előtt játékos módon felmérik a másik képességeit, dob egy kicsit a vergődő cselekményen, amúgy erősen Come Drink with Me-s nyúlás az egész, de sebaj. A nagy leszámolás során Liu egész szép redukciót végez a statisztériában, mégsem sikerült maradandóra ez a rendvágás; nincs meg az érzelmi töltet, ami az esetenkénti koreográfiabeli hiányosságokat és a néhol béna trükköket megszépíthetné.

Részleteiben azért élvezhető filmről van szó, az átlagnál szerintem valamivel gyengébb, ezért nem baj, ha nem éltek vele.

- Yakuza -

imdb