Azok a jó kis 60-as évek és a megszámlálhatatlan mennyiségű törvényen és társadalmon kívüli, jellemzően testi, időnként lelki hiányosságokkal felruházott igazságosztói. Vajon él olyan ázsiafilm rajongó, aki nem szereti őket? Ugyan minél többet lát belőlük az ember, annál inkább olyan érzése van, hogy egy kaptafára készült az összes, de mégis, ugyanolyan szórakoztató megnézni a századik ilyen mozit is, mint anno a legelsőt. Tegyünk hát egy újabb kirándulást az Edo érába, ahol a korrupt és perverz nagyurakat ezúttal Tange Sazen női reinkarnációja, O’Kin aprítja apró darabokra. Minden túlzás nélkül állítható, hogy ezt a műfajt a Daiei stúdió fejlesztette abszolút tökélyre. A sort Zatoichi nyitotta, majd futószalagon jött a többi figura, élükön Nemuri Kyoushiro-val, a 60-as évek vége felé pedig a népi hős, Tange Sazen női változatának új kalandjaival is megpróbálkoztak. O’Kin figurája persze ugyanolyan régóta része a japán mozinak, mint Tange, hiszen már 1937-ben készült két epizód belőle a felejthetetlen Nakagawa Nobuo rendezésében. Jó harminc évvel később a Zatoichi sorozattal már jókora rutinra szert tett Yasuda Kimiyoshi álmodta újra a karaktert, így semmi meglepő nincs abban, hogy ez a történet is hasonló elemekből építkezik.

A sztori a címben is említett kard körül bonyolódik, amire egy nagyúr, bizonyos Lord Daizen feni a fogát már igen régóta. A kardot O’Kin, a csecsemőként megcsonkított nő birtokolja, aki ráadásul egy lányt is megment a yakuzáktól. A szálak hamarosan teljesen összegabalyodnak, amiket Lord Daizen, egy szexfüggő pap, egy rejtélyes, részeges úriember és egy jóravaló szamuráj igyekszik felfejteni főhősünk mellett.
Maga a történet sem rossz, de legkevésbé amiatt érdemes megnézni ezt a mozit. A hangulat remek, már a legelső percek aláfestő zenéje előre sejteti, mire is számíthatunk. A harcias, férfiként viselkedő és férfiasan beszélő lány figurája telitalálat, a hátterét adó figurák azonban már kevésbé. Ahogy a legtöbb japán filmben, úgy itt is idegesítően harsány a kiskölök, mindig ordít, az öregúr pedig folyton mondja a magáét. Értem én, hogy mire kellenek az ilyen karakterek, de időnként ki lehetne felejteni őket, hiszen nem adnak a történethez semmi pluszt. A harcosok sokkal jobbak, a részeges, rejtélyes fickó pedig abszolút zseniális.
A harcok kivitelezésében nincs semmi extra, ugyanúgy, hosszas, vágás nélküli snittekből állnak össze, mint a Zatoichi filmek koreográfiái. Egyáltalán nem hitelesek, viszont kellőképpen látványosak, akárcsak a mindenhonnan sugárban spriccelő vér. O’Kin egykezes, ráadásul balkezes technikája érdekes színt ad ezeknek a jeleneteknek, a részeges fickó botos bunyói pedig valóban élményszámba mennek, főleg a jópofa humor miatt.
Valószínűleg aki megnézi ezt a filmet, nem lesz járatlan már a műfajban, így tudja, mire számíthat és azt is, hogy mit kap. Laza, könnyed 80 perc, akárcsak a többi korabeli Daiei produkció esetében. Tulajdonképpen egyetlen baj van vele, hogy nincs több rész, úgy látszik, nem lett akkora siker, mint a hímnemű hősök kalandjai. Nagy kár.

Eredeti cím:女差膳　濡れ燕片手斬り
iMDB