A japán filmipar a maga 2-3 hetes, rohammunka stílusú filmgyártási módszerével európai szemmel igen meglepő mennyiségű filmet tudott termelni a 60-as, 70-es években. A Zatoichi sorozatnál volt olyan év, amikor 3 filmet bocsátottak útjukra. A Sochiku még ezt is felül akarta múlni. A kardforgató vak hölgy kalandjai esetében ugyanis egy éven belül 4 mozit mutattak be filmszínházakban.

Oichi csúffá teszi egy kierőszakolt házasság vőlegényét. Nem csoda hát, hogy jelentős vérdíjat tűznek ki a fejére azok, akiknek keresztezi a terveit. Japán válogatott gonosztevői igyekeznek begyűjteni a szép summát, ami nehezebbnek bizonyul, mint azt elsőre gondolják. Ráadásul egy szegény halászfalu lakói, akiket meg akarnak fosztani a lakóhelyüktől a korrupt hivatalnokok, szintén segítségre szorulnak. Hősnőnk nem habozik segíteni, pedig olyan ellenfél vár rá, aki felülmúlja a kardforgatásban…

A sorozat negyedik, befejező részében ismét új Oichit ismerhetünk meg, a ”körözött bűnözőt”. Míg a második filmben ő volt a fejvadász, ezúttal a másik oldal keserveit kénytelen megtapasztalni. Jó hír, hogy tanulva az előző rész elhamarkodott, forgatókönyvileg széteső mozijának vegyes fogadtatásából, ezúttal ugyancsak összeszedett, alaposan kidolgozott történettel kedveskedtek a már kialakult rajongói tábornak. Ugyanolyan alapos, kimunkált film ez, mint az első volt. Számos valós, a korra jellemző helyzet és karakter van a precízen kiszámított helyzetekben. Erőszakos szamurájok, pénzéhes banditák, a törvényesség határán egyensúlyozó ronin, korrupt hatóságok, kiszolgáltatott köznép, tisztességes harcosok, árulás, önfeláldozás, ébredező érzelmek, van minden. Szóval ügyesen keverték a kártyát.

Ez az első olyan Crimson Bat mozi, amelyben 1-1 jelenetnél letagadhatatlan a Zatoichi hatás, de nyílt „lenyúlásról” nincs szó, átvariálták a jeleneteket, de azért felismerhető, honnan jött az ötlet. Szintén először esik meg, hogy Oichi olyan helyzetbe kerül többször is, amikor úgy érezheti a néző, ezt nem ússza meg, valós a veszélyérzet. Előveszik a klasszikus szamuráj nagyjelenetet, amit eddig még nem alkalmaztak, amikor a magányos harcos nekivág a harcosokkal megrakott háznak, az esélyekkel mit se törődve, hogy a főbajkeverőt elérje a megérdemelt büntetés. Na, meg Oichi nem bír el valakivel, ami kész szentségtörés. Kevés üresjárat van a moziban, pergő, akciódús jelenetek jönnek sorban.

A szereplőgárdából kiemelkedik Tanba Tetsuro, aki nyilvánvalóan húzónévnek lett szerződtetve. Kisebb, de fontos karaktert alakít, meggyőzően. Személy szerint ez volt az első szerepe, amiben láttam, már akkor is megragadott markáns személyisége. Pedig akkor még nem tudtam róla, milyen nagy név a műfajban. A Richard Chamberlain fémjelezte „Shógun” sorozatból ismerős lehet Meguro Yuki, aki itt még nagyon fiatalon tűnik fel a színen. Ismerős lehet a film a középkorúak számára is, mert a 70-es évek közepén vetítették Magyarországon, „Fogják el Oichit élve vagy halva” címmel.

A „Kardforgatónő” tehát elérkezett az utolsó kalandjához. Gyakran mondják, az élet a legnagyobb rendező. A második filmben Oichi hirtelen szerelmes lett, ami a filmvásznon kissé hihetetlenül jött át. Matsuyama Yoko, az ígéretes karrier előtt álló, népszerű színésznő szerelmes lett. Ahogyan az egy hagyománytisztelő japán hölgytől „elvárható”, otthagyta a stúdiók világát, a csillogást, és igazi háziasszonnyá vált. Ez volt Oichi legnagyobb átalakulása. Feltűnt még ugyan 2-3 epizódszerepben a sorozat után, de hamarosan végleg visszavonult. Ám ezzel a szerepével megalapozta a szamuráj történetek rajongói között a máig élő legendáját.

Főszereplők: Yoko Matsuyama; Yuki Meguro; Tanba Tetsuro;  Jun Tazaki
Rendezte: Hirokazu Ichimura
(1970, 86 perc)
(imdb)