Főszereplők: Ichikawa Raizo; Amachi Shigeru; Fujimura Shiko
Rendezte: Misumi Kenji
(1966, 79 perc)
A siker csalfa nőszemély. Megszédíti az embert, újabb táncba hívja, de közben alaposan rátapos a bütykére az elcsábulónak. Így járt a DAIEI, amikor a kezdeti sikereken felbuzdulva különösebb elképzelés és alapos elemzés nélkül láttak neki az újabb epizód leforgatásának.
Furcsa rablás történik Edo egyik nagy olajkereskedőjénél. A tettes békésen bújócskázik a kárvallott unokájával, miközben nyüzsög a rendőrség. A tulajdonos lapít. Nemuri kedveli a titkokat, de azt azért ő is furcsának találja, hogy egy halottal tévesztik össze, sőt egyesek azon vannak, hogy az említett állapotban maradjon az illető. Roninunk nekilát a szövevényes ügy kibogozásának és olyasvalakivel kerül szembe, akinek az alapcéljával tulajdonképpen egyetért...
Ne kerteljünk, ez a mozi a sorozat leggyengébb darabja lett. Pedig a kiinduló helyzet egyáltalán nem rossz. Mi siklott hát félre? Legfőképp a történet. Az ígéretes indítást nyögvenyelős hosszú magyarázkodás követi. Titokzatosnak szánták, de csak kusza lett. Szereplők üldögének, sétálnak, miközben nevek és rokonsági fokok röpködnek a levegőben. A kardok először a 40. percnél kerülnek elő, ami egy kalandosnak szánt történetnél nem szerencsés dolog. Ennél már csak az volt butább döntés, hogy ezt a szövegközpontú filmet az akciókban erős Misumira bízták. Ő bizony csak kínlódik, sikertelenül próbálja képrevinni a nem nekivaló mozit. Ez a két hiba döntő fontosságú, a film csöndes unalomba fullad. Mindössze 2 harci jelenet van, ahol azért a rendező felvillant valamit abból, miben is volt mester. A magam részéről a hibák közé sorolom, hogy ez igazából nem Nemuri történet, hanem egy szamuráj bosszú dráma, amibe a különc rezeshajú ronin nem illik bele. A kivitel egyébként szép, a fényképezés kifejezetten jó, a szereplők is hozzák, amit lehet, de valahogy légüres térben mozognak. Itt még Ichikawa sem tehetett semmit.
Csak gyűjtőknek és Misumi rajongóknak merem ajánlani.
| 
