Ice Rain (Bingwoo) (2004)
Készült: 2007. december 9. vasárnap, 14:59 | | 
| 
| Ice Rain (Bingwoo) (2004)
A sztori úgy indul, mint egy igazi, látványos kalandfilm, bár azoknak, akik látták az Antarctic Journalt, már a kezdő képsoroknál egy kicsit deja vu érzése lesz (igaz, ez utóbbi film később készült). Egy öttagú hegymászócsoport ugyanis Alaszkába látogat, ahol egy híres hegycsúcs, az Asiaq megmászására készülnek. Ahogy az lenni szokott, a dolog egyáltalán nem megy zökkenőmentesen, a csoportból egymásra utaltan együtt maradó két mászó pedig beszélgetésük során szép lassan ráébred, hogy mennyi közös emlékük van a múltból.
A sztori tehát kalandfilmnek indul, azonban hamarosan kiderül, hogy sokkal inkább melodráma, mint igazi kaland. Ez persze egyáltalán nem baj, mert pont a melodráma rész a legerősebb eleme a történetnek, mégpedig az, ahogyan az eleinte sima sztorizgatásnak induló emlékezések egyre több meglepetéssel szolgál a két férfi számára, ahogyan szépen rakosgatják össze az emlékek darabkáit. A kalandfilm jelleg tehát csak egy keret és talán a keret jelleg miatt lett túlságosan is sablonos, jobban fogalmazva idegesítően klisészerű. Vajon miért van az, hogy ha hegymászókról forgatnak filmet, akkor abból mindig az jön ki, hogy valaki leesik? Miért van az, hogy az, hogy ha nagy munkával meghódítják a csúcsot, az nem izgalmas és nem érdemel filmet? Ebben a filmben ráadásul szinte sorozatban a leesésekre korlátozódik a hegymászás „izgalmainak” bemutatása, a szereplők pedig emiatt leginkább öngyilkosjelölteknek tűntek a számomra. El nem hiszem, hogy profi hegymászók olyan bénák, hogy nem képesek a segédeszközöket normálisan használni és a különféle kampók és kötelek egyre másra mondanak csődöt. Elsősorban ez tette egy idő után élvezhetetlenné a filmet.
Kár érte, mert a melodráma rész jól sikerült, csak a rendező nem merte még jobban előtérbe tolni, ráadásul a „lezárása” ennek is bántóan sablonos lett. Így aztán hiába a lenyűgözően szép környezet (a hegymászós részek zömét a kanadai Sziklás-hegységben forgatták), a gyönyörű operatőri munka, amit némi számítógépes trükkökel is igyekeztek „feltuningolni” (a CG színvonala egyébként hullámzó, a melodráma rész „végkifejleténél” pedig kifejezetten gyenge) és a remek színészi játék, a végeredmény csak közepes.
Így aztán elsősorban a főszereplő színészek miatt érdemes megnézni a filmet, akik valamennyien elsőosztályú produkciót nyújtanak. A két magára maradt férfi közül a fiatal baseballőrült egyetemistát Song Seung-hun játszotta, akit a Virtuális Hajnal, a Make it Big és a He was Cool című filmekből ismerhetünk, az idősebbiket pedig az egyik legismertebb koreai színész, Lee Sung-jae alakította (Attack the Gas Station, Barking Dogs Never Bite, Public Enemy, Daisy, stb.), míg a közös emlékekért elsősorban a Kim Ha-neul alakította fiatal lány a felelős.
A színészek játéka mellett még a melodrámák rajongói számára nyújthat kellemes perceket a film, azonban a gyengécske hegymászós részek túlzottan is előtérbe vannak tolva ahhoz, hogy egy korrektül összerakott drámát kapjon a néző. Kár érte, mert ebből az alapszituációból sokkal többet is ki lehetett volna hozni.
iMDB
Ez egy minden szempontból ígéretesnek tűnő film volt számomra. A magas költségvetésnek köszönhetően egzotikus helyszíneken játszódó, látszólag egzotikus történet, nagynevű színészek, gyönyörű kivitelezés, stb. Az Ice Rain azonban a koreai mozikban megbukott és a megtekintése után már világos, hogy miért. Az elsőfilmes rendező ugyanis nem tudott, vagy nem mert elszakadni a történethez túlságosan is könnyen felhasználható, már sokszor elpuffogtatott kliséktől.
A sztori úgy indul, mint egy igazi, látványos kalandfilm, bár azoknak, akik látták az Antarctic Journalt, már a kezdő képsoroknál egy kicsit deja vu érzése lesz (igaz, ez utóbbi film később készült). Egy öttagú hegymászócsoport ugyanis Alaszkába látogat, ahol egy híres hegycsúcs, az Asiaq megmászására készülnek. Ahogy az lenni szokott, a dolog egyáltalán nem megy zökkenőmentesen, a csoportból egymásra utaltan együtt maradó két mászó pedig beszélgetésük során szép lassan ráébred, hogy mennyi közös emlékük van a múltból.
A sztori tehát kalandfilmnek indul, azonban hamarosan kiderül, hogy sokkal inkább melodráma, mint igazi kaland. Ez persze egyáltalán nem baj, mert pont a melodráma rész a legerősebb eleme a történetnek, mégpedig az, ahogyan az eleinte sima sztorizgatásnak induló emlékezések egyre több meglepetéssel szolgál a két férfi számára, ahogyan szépen rakosgatják össze az emlékek darabkáit. A kalandfilm jelleg tehát csak egy keret és talán a keret jelleg miatt lett túlságosan is sablonos, jobban fogalmazva idegesítően klisészerű. Vajon miért van az, hogy ha hegymászókról forgatnak filmet, akkor abból mindig az jön ki, hogy valaki leesik? Miért van az, hogy az, hogy ha nagy munkával meghódítják a csúcsot, az nem izgalmas és nem érdemel filmet? Ebben a filmben ráadásul szinte sorozatban a leesésekre korlátozódik a hegymászás „izgalmainak” bemutatása, a szereplők pedig emiatt leginkább öngyilkosjelölteknek tűntek a számomra. El nem hiszem, hogy profi hegymászók olyan bénák, hogy nem képesek a segédeszközöket normálisan használni és a különféle kampók és kötelek egyre másra mondanak csődöt. Elsősorban ez tette egy idő után élvezhetetlenné a filmet.
Kár érte, mert a melodráma rész jól sikerült, csak a rendező nem merte még jobban előtérbe tolni, ráadásul a „lezárása” ennek is bántóan sablonos lett. Így aztán hiába a lenyűgözően szép környezet (a hegymászós részek zömét a kanadai Sziklás-hegységben forgatták), a gyönyörű operatőri munka, amit némi számítógépes trükkökel is igyekeztek „feltuningolni” (a CG színvonala egyébként hullámzó, a melodráma rész „végkifejleténél” pedig kifejezetten gyenge) és a remek színészi játék, a végeredmény csak közepes.
Így aztán elsősorban a főszereplő színészek miatt érdemes megnézni a filmet, akik valamennyien elsőosztályú produkciót nyújtanak. A két magára maradt férfi közül a fiatal baseballőrült egyetemistát Song Seung-hun játszotta, akit a Virtuális Hajnal, a Make it Big és a He was Cool című filmekből ismerhetünk, az idősebbiket pedig az egyik legismertebb koreai színész, Lee Sung-jae alakította (Attack the Gas Station, Barking Dogs Never Bite, Public Enemy, Daisy, stb.), míg a közös emlékekért elsősorban a Kim Ha-neul alakította fiatal lány a felelős.
A színészek játéka mellett még a melodrámák rajongói számára nyújthat kellemes perceket a film, azonban a gyengécske hegymászós részek túlzottan is előtérbe vannak tolva ahhoz, hogy egy korrektül összerakott drámát kapjon a néző. Kár érte, mert ebből az alapszituációból sokkal többet is ki lehetett volna hozni.
