imdb

1964-es horrorklasszikus, időtlen film. A mai rövidéletű popkultizmusban nehéz elképzelni olyan mozgókép-alkotást, melynek egy eleme sem veszti el aktualitását, az évtizedek alatt nem válnak nevetségessé az öltözetek, a színészi játék, vagy egyáltalán a történet. Az Onibaba pedig ebbe a kategóriába tartozik, s egyetlen ilyen terű "hibája" talán fekete-fehér volta lehetne, de szerencsére a monochrome filmek manapság reneszánszukat élik.

Egy fiatal asszony és anyósa a XIV. század csatározásai elől a közeli nádasba menekül, ott szeretnék bevárni fiukat és férjüket, akit elvittek a háborúba. Az éhhalál ellen úgy védekeznek, hogy halott katonák páncélját cserélik be rizsre. Ha a katonák nem egymást mészárolják le, akkor a két nő tesz róla, hogy legyen zsákmányuk, a hullákat pedig egy vén, sötét, feneketlen lyukba dobják.

 

Ebben a filmben nagyon jól megfigyelhető, hogy az igazi művészet nem az, amikor az alkotó sokat mutat, virtuóz dolgokat visz véghez, inkább az, hogy kevés elemmel dolgozik, de azok a megfelelő helyen, a megfelelő minőségben jelennek meg. Nem kell töménytelen látványelem, trükk, kiömlő belek, folyamatos ijesztgetés egy jó horrorfilmhez. Itt elég volt a nádas, a lyuk és egy hihetetlenül megformált maszk a félelem eléréséhez. A film lezárása katartikus, ahol ez a maszk játsza a főszerepet. Nem tudom, hogy egy ilyen merev fa, hogy tud ennyiféle dolgot közölni, de a maszkba formált egyetlen arckifejezés rengeteg, és éppen a megfelelő érzelmet mutatja, mintha valójában lelke lenne. Tényleg rémisztő. Ez a maszk inspirálta William Friedkint a fehér arcú démon megformálásában, 1973-as Ördögűzőjében.
Ez egyértelműen egy amolyan "ezt-látni-kell" film.