Három gyilkos, három bosszú, három történet. Pont elegendőek egy trilógiához. Vagy mégsem? Most a ritkábbik eset teljesült.

Jokicsi szorgalmasan rója Japán útjait a télre forduló időben. Még egy bujkáló tettest kell levadásznia. Az illető tisztában van vele, hogy ő van a soron, ezért igyekszik menteni a bőrét. Egy kiváló késdobálót, aki egyben bérgyilkos, küld rá a fenekedő jakuzára. A két ismeretlen hamarosan összetalálkozik, de nem várt körülmények között. Az elszánt harcosok ugyanis összerúgják a port a környék bandavezérével. A háttérben nők vannak, az ősi ok most is működik. Bár egymásra utaltak, barátságról szó nincs a mesteri harcosok között.

A cím kifejező, egyben poéngyilkos, mert semmit nem bíz a fantáziára. Tessék nyugodt lenni, nem marad el, amit beígérnek. A második történetnél kissé fanyarul említettem a hangulatteremtés visszaesését. Ezúttal erre nincs panasz, de egészen más, mint az első filmben volt. Végig az volt az érzésem, eltévesztettem valamit, és egy macsós spagetti-western került terítékre. Kiszolgáltatott nők, túltengő tesztoszteron a férfiakban, ennek megfelelően pocsék modor, gyorsan villanó coltok….izé, kardok és kések. Mert mégiscsak Japánban maradtunk. A józan ész időnként tótágast áll, de az szintén nem áll távol a fentebb említett műfajtól. A csambara műfajban a felkelő nap országának zeneszerzői sűrűn szokták alkalmazni a mexikóias, trombitás dallamokat, az európai nézők kevés örömére. Most is van részünk benne, de be kell valljam, ezúttal nem éreztem stílustörésnek. Watanabe Takeo pont a kellő pillanatban adagolja ezeket, és nem viszi túlzásba, mert mellette rockgitár és orgonaszó éppúgy felbukkan, mint a finom zongora futamok. A zene végig kiváló. Fényképezést sem érheti panasz. Ez a rész, mint a címből már sejthető, a trilógia „legvörösebb” darabja, fogy a festék rendesen. Hiába no, az 1970-es évek elején járunk a készültekor, a rettegett orgyilkos Lone Wolf and Cub szintén ebben az időben gázol át a Yagyu klán bérgyilkosain. Sokat tanultak abból a filmből. Natszujagi Iszao, akit számos Gosha filmből ismerhetünk, remekel Szélmalom Kobunzsi szerepében. A gond az, hogy jobb is, mint a főszereplő. Segíti ebben az, hogy lényegesen jobban megírt szerepet adtak neki. Itt értünk el a gondokhoz. Az első nagyon szembeötlő. A harmadik gyilkos, akit le kéne vadásznia Jokicsinek, egy percre sem jelenik meg a történetben. Mintha áthúzták volna az előző két rész logikáját. Szintén meglehetősen problémás, hogy főhősből egy érzéketlen, vaddisznó természetű, véreskezű mészáros lesz a végére. Nem jobb, mint akiket üldözött az előző filmekben. Rossz az arányelosztás, mert ahogy haladunk előre, korántsem központi karakternek, hanem inkább fontos, de mégiscsak kiegészítő mellékszereplőnek látszik. Valahol elsikkadt az eredeti gondolat eszmeisége, vele együtt a történet sava- borsa.

Némileg ellentmondva önmagamnak, de csak papírra kell vetnem, hogy a film így sem rossz. Mint önálló történet remekül megállja a helyét, de mint egy trilógia lezáró fejezete, kudarcot vall, mert többségében nem tud alkalmazkodni az előző részek által megteremtett világhoz. Annál inkább, mert valódi lezárás nincs. Mit akarhattak? Újabb történetet? Akkor miért nem lett leforgatva? Pénzügyi gondok merültek fel, vagy a stúdióvezetés szintén úgy érezte, az alkotógárda elvesztette a fonalat? Aligha fogunk a kérdésekre választ kapni. A Mikogami trilógia mindezek ellenére megérdemelten népszerű, de alaposabb elemzés után arra jut az ember, hogy a pazar első mozit lassú hanyatlás követte. Igazából többet lehetett volna kihozni az alapanyagból.

(1973; 83 perc)

Rendezte: Kazuo Ikehiro

Főszereplők: Harada Yoshio; Isao Natsuyagi, Renji Ishibashi