Az előző évad lezárásakor komoly csapás érte az igazságosztók kis csapatát. Kérdés volt, talpra tudnak-e állni. Persze, csak költői a kérdés, a válasz nem lehetett kétséges.

Az örömnegyed jelentéktelennek tűnő rendőrőrse válságos napokat él át. A legutolsó kalandjukban jelentős személyi veszteségek érték őket, beleértve a közvetlen környezetükben lévő, megbízható embereik elhullását. Fő patrónusuk visszavonul a politika első vonalából, márpedig az ő munkájuknál a háttértámogatás létkérdés volt. Ellenségeik száma viszont ugyancsak gyarapodott. A hatamotókat is megtizedelő nyomozókra sokan fenik a fogukat.  Ráadásul az alvilágban egy igazi nagyszabású terveket készítő titokzatos személy bukkan fel. Pénzügyi alapja kifogyhatatlannak tűnik, s hajlandó bőven áldozni arra, hogy a kellemetlen rendőrök eltűnjenek a színről. Ám a háttérbe vonult patrónus nem hagyja magára az övéit, s a küzdelem újraindul.

Az új évadra jelentős változásokat valósított meg a stúdió. A városi élet szereplőin kívül feltűnnek a nagypolitika emberei (*Hatamoto – a szamurájok legfelsőbb rétege, a kormány és pénzügyi hatalom csúcsán állók. Elsősorban a Tokugawa klán közvetlen rokonsága tartozott ide.), a vidéki japánság, beleértve a jakuzákat és a „kihagyhatatlan” nindzsákat. Az utóbbiak feltűnésével az intrikák és merényletek világa lép be a sorozatba, amelyből addig alig-alig volt valami. A történetek hangulatát továbbá nagyban átformálja az, hogy ezúttal olyanokkal kell szembeszállni a jófiúk csapatának, akik ismerik őket. Nekik szintén készen kell állniuk arra, hogy az ellenfél bárki lehet. A nagyvárosból vidékre történő kilépés pedig adja a változatosságot. A szereplők is alaposan megváltoznak. A főhős persze marad, de nem az előző évadok szigorú erkölcsű, tartózkodó parancsnokát látjuk. Az „új arc” – miután kap egy hatalmasat a fejére – már mint életvidám, sőt, pajzán természetű szamuráj jön vissza. (Tessék, lehet annak jó oldala is, ha az ember nagyot zuhan. ) Kész szerencse, hogy a harci tudása nem esett ki a fejéből. A nagycsaládos öreg „papó” szintén marad, de ezúttal többet szerepel, mint a 2 sorozatban. Kifejezetten jó húzás, Nagato Isamut ismerve. Az utánpótlást mindössze egy ifjonc jelenti, aki viszont igazi kardművész, tehát beleillik a csapatba. Sokkal jobb karakter, mint az előző hasonló korú rendőr volt.  A történetek hangvétele szintén változott. Eddig sem volt elalvós a stílus, de még tovább gyorsítanak a stáb tagjai. Kifejezetten akcióközpontúak az egyes epizódok, viszont a valószerűségük bizony gyakran odalesz. Pedig az első két sorozatot pont ez tette naggyá. Pár eddigi karaktert átalakítanak, jól sikerültnek mondható váltások. Sűrű cselszövések, még jobb párbajok, félreértéseken alapuló humoros jelenetek színesítik a képet, amely világosodik. Értem alatta, hogy sokkal több a nappal forgatott kaland, ami élvezhetőbbé teszi a látványt a sötétben vívott harcokkal szemben.

Harcok- nos, igen, a csambarákat ezek viszik igazából. Ebben semmi belekötnivaló nincs a 3 évadon át. Ha lehet, az utolsóban még rátettek egy lapáttal a szűk helyeken történő leszámolások pazar koreográfiájára. A zenei aláfestést javították, bár a westernes hanghatások nem tűntek el, már több a helyi dallam. A cenzúra bosszantása, amely végigkísérte a sorozat létét, folytatódik. Már a főcím bevezető képsorai alatt cikáznak a meztelenséget sugalló sziluettek, a fedetlen keblek minden „dramaturgiailag indokolt” helyzetben okvetlenül felbukkannak, és a vér megjelenítése néha a mozifilmeket idézi. Bár arra azért csak ritkán kerül sor.

Sajnos, az utolsó 4-5 epizódnál már éreztem olyat, hogy tudták, nincs tovább. Eltűnik az addigi gondos összeállítás, a korhoz nem illő ötleteket raknak be, a szereplők addigi viselkedésére nem jellemző cselekvések bukkannak fel. A leggyengébb pedig a „nagy titok” leleplezése lett, a fő ellenség személye, amely teljesen hiteltelen változat. Kár érte.

A Kirisute Gomen évadjai mindazok által a legjobb kalandfilm sorozatok közül valók, a szamuráj vívás kedvelőinek feltétlenül begyűjtendőek.