A filmet Akutagawa Ryunosuke írásai ihlették. Érdekesség, hogy a történet nem az író Rashoumon című történetét dolgozza fel, hanem egy másikat, melynek az angol címe In a grove. Ez a film volt Kurosawa első nemzetközileg is hatalmas sikert arató filmje, ami sok szempontból is megújította a filmgyártást. A történetnek ezt a fajta felépítését, hogy ugyanazt az eseményt többféle szempontból is bemutatja, Kurosawa használta elsőként. Ezt a módszert az USA-ban azóta is “Rashoumon-effect”-nek nevezik és számtalan film története épült fel a későbbiekben hasonlóképpen (hogy csak egy ismert ázsiai filmes példát említsünk, Zhang Yimou Hős című wuxiája is ezt a módszert alkalmazza). Technikailag is sok-sok érdekesség fűződik hozzá. Már a film legelején egy látványos húzással fokozza a rendező az izgalmakat, pedig mindössze annyi történik csak, hogy a favágó sétál az erdőben, de a vágásoknak és a nagyszerűen eltalált zenének köszönhetően folyamatosan nő a feszültség. Hasonlóképpen érdekes az is, ahogy az erdőben a viszonylag kevés fényt “megtöbbszörözték” a kamera látószögén kívül eső tükrök segítségével, mivel még a legerősebb napsütés idején is az akkori filmes eszközök számára “sötét” volt a helyszínen. Persze a tükröket a fák mögé rakták, hogy a fény természetesebbnek tűnjön. Ugyancsak a Naphoz kapcsolódik az is, hogy valószínűleg ez volt az első film, amiben a kamerát a Napra fókuszálták egyfajta vágóképként. Ez az azóta rengeteg filmben felhasznált ötlet Kurosawa szerint a kinematográfusnak jutott eszébe. Amikor a három ember (a favágó, a pap és a hozzájuk csatlakozó vándor) a szakadó esőben beszélget, a rendező úgy érezte, hogy az építmény mögött nem látszik eléggé az eső, így a locsológép tartályába a víz mellé tintát kevertek. A kísérlet sikeres lett, viszont annyi vizet használtak el a felvételekhez, hogy a környéken némi vízhiány támadt.


Természetesen nem szabad megfeledkezni a technikai trükkök megemlítésén kívül a nagyszerű színészi játékról sem. Több helyen is olvasható, hogy Kurosawa arra “utasította” Mifune Toshirot, hogy tanulmányozza az oroszlánok viselkedését, mert így élethűbben fogja tudni eljátszani a bandita szerepét. Sosem értettem, hogy ezt miért hangsúlyozzák ki mindig, egész addig, amíg meg nem néztem a filmet. A fentiek tudatában ugyanis még inkább értelmet nyer Mifune zseniális játéka, a sok-sok apró mozdulat, ami a hátteret nem ismerő néző számára talán fel sem tűnik. Ahogy csapkodja magán a szúnyogokat, ahogy ugrándozik, ahogy erőteljesen felnevet, tényleg úgy néz ki, mint egy oroszlán. A női főszerepet alakító Kyou Machiko, aki egyébként az Ugetsu Monogatariban is játszott, szintén remekel, akár az egyik előadásban látható védtelen nőt, akár a másikban látható harcias amazont kell megformálnia. A szerepéért meg is kapta a Mainichi Filmfesztivál legjobb színésznőnek járó díját 1951-ben. Kurosawa nagy kedvence, Shimura Takashi is szerepet kapott a filmben, ő játsza a favágót.


Úgy tartják, hogy ez a film adta a sugallatot ahhoz, hogy az amerikai Filmakadémia az Oscar díjaknál egy új kategóriát, a legjobb nem angol nyelvű film díját létrehozza, mivel nem tudták egyetlen addigi kategóriába sem besorolni, így egy “Honorary Award” nevű díjjal jutalmazták 1952-ben. A Velencei Filmfesztiválon is tarolt az alkotás, elnyerte az Olasz Filmkritikusok Díját és az Arany Oroszlán díjat is. De mindezeknél jóval fontosabb, hogy az eltelt több, mint 50 év alatt sem fakult semmit sem, ugyanolyan izgalmas és ugyanúgy leköti az embert ma is, mint az akkori nézőt. A három ember szavai az esőben az emberi életről és esendőségről ma is aktuálisak, elgondolkodtatóak, akárcsak a történet lezárása. Nagyon nagy film, mindenképpen megtekintésre érdemes!